László Gyula régész-történész, képzőművész egy erdélyi kisváros szülötte. A hétköznapi embernek, nem mintha az újságíró nem lenne az, szóval a hétköznapi embernek is jó érzés, ha gyermekkora kedves pillanatait juttatja eszébe egy-egy vele „szembejövő” esemény. A sajtómunkásnak viszont dupla öröm, ha munkája révén szép emlékek jönnek elő.
Ez történt velem is a hét elején, amikor a Lakitelek Népfőiskola Nemzeti Panteonjában László Gyula régész-történész, képzőművész mellszobrának avatásán vettem részt. De megkörnyékeztek az emlékek már korábban is, mikor pár éve a belvárosba költözve azzal szembesültem, hogy emléktáblája tanúsága szerint tőlem a harmadik házban lakott.
László Gyula az erdélyi Kőhalom szülötte. Ez a kisváros nem messze található attól a kis falutól, ahol a gyermekkoromat töltöttem még azokban a régi, szép klasszikus időkben, amikor az unokatestvéreimmel együtt egész nyárra „hazacsaptak” a nagyszülőkhöz, ráérő nagynénikhez. Szépek voltak azok az idők, de komoly árnyékként vetült a boldog gyermekkorra, hogy kis falunkban fagylaltot nem lehetett kapni. Kőhalomban viszont igen.
És mivel kemény, életrevaló család a mienk, bizony többször is legyalogoltuk azt az oda-vissza kétszer tíz kilométert. Ősszel, mikor hazahányódtunk, apánk kifaggatott, hogy mit tudunk Kőhalomról, ha már annyiszor voltunk ott. Hát annyit, hogy lehet fagyit kapni és van ott valami várrom is, ahol majdnem kitörtük a nyakunkat.
Következett a szokásos hegyibeszéd és az okítás a várról is, de főként a jeles szülöttekről. Mert, nehogy már azt higgyük, hogy amiért egy város kicsi és poros, nem ad értékes és neves embereket a nemzetnek! Így esett szó egy honvéd táborszernagyról, Fogarasi Tamásy Árpádról, egy jeles farmakológusról, Issekutz Béláról és László Gyuláról. Meg kell jegyeznem, hogy páran azok közül, akik nagyjából akkoriban velünk együtt álltak sorba a vaníliásért, később szintén „vitték valamire”, de róluk majd máskor.
Nos, a kettős honfoglalás elméletével is akkor szembesített jóatyánk, hogy mennyire fogtuk fel, ki tudja már. De annyit mindenképpen, hogy a magyarság két lépcsőben foglalta el a Kárpát-medencét és hogy ezt az elméletet László Gyula professzor dolgozta ki.
És hogy ezt sokan elutasítják, de persze apánk szerint színigaz, elvégre majdnem egyfalusiak és majdnem egyidősek a nagytudású emberrel. A szoboravatáson hallhattam vissza László Gyula megfogalmazásában az elméletet, miszerint: „Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”
És Lakiteleken láthattam a László Gyula alkotásaiból összeállított kiállítást is, ötven rajzot a honfoglalókról. Szépen helyükre kerültek a dolgok, és jó volt emlékezni.
Magyar Idők
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!