Nyolcvanöt éves lett Sára Sándor, a kiváló operatőr és filmrendező, a tévéelnök, akinek majd tízesztendős munkája meghozta a Duna Televíziónak az UNESCO Camera-díjat. A Duna így a világ legjobb kulturális televíziója lett, ami nem kis megtiszteltetés a széles mezőnyben.
De mi most ne is azokat a díjakat nézzük, amiket ezidáig megkapott. Jó, azt az egyet, a számára legkedvesebbet azért megemlítjük: 2005-ben a Magyar Mozgókép Mestere lett. Ám sokkal fontosabb nekünk az út, amelyet bejárt.
Az út, amely ott a Galga völgyében, Turán indult el 1933-ban, ahol az apja jegyző volt. Ahol aztán az akkoriban parkolópályára tett Szőts István is egyszer csak megjelent a kamerájával, hogy népszokásokat rögzítsen. Ott, Turán az ifjú Sára Sándor még csak az ormótlan akkumulátorokat cipelte Szőts után, de az elhatározás szent volt, megmásíthatatlan. Még a gimnáziumot is otthagyta volna a meghirdetett szakérettségis felvételiért, mert operatőr akkoriban csak a Filmművészeti Főiskolán lehetett az emberből. Ahová elsőre persze, hogy nem vették fel, az összesen háromszor internált apa gyermeke nem kerülhet csak úgy be ilyen fontos helyre. Aztán volt figuráns, mint oly sokan mások, és végül csak felvették. Hogy 1956-ban az iskola forradalmi bizottságában tevékenykedve aztán Keleti Márton többször is félredobja aláíratlanul a diplomáját.
Talán ekkoriban és a család korábbi meghurcoltatásai miatt tudatosult benne a küldetés: elsőként megmutatni az akkor megmutathatatlant. Megmutatni az elesetteket (Cigányok, 1962), a némaságra ítélt, meghurcolt, a Don-kanyar poklát megjárt katonákat (Krónika, 1982), a hasonló helyzetben lévő, gulágokról valami csoda folytán hazatért embereket (Magyar nők a Gulágon, 1992). És megmutatni mindazt, ami küzdelmesen, hősiesen magyar, és megmutatni a magyar szépséget – a szépet, ami magyar.
Mondjuk, Krúdy Gyula nyomán Huszárik Zoltánnal együtt megalkotni az 1971-ben bemutatott Szindbádot. Szinte megfesteni azokat a snitteket, elmenni a lengyel határra, a manapság is néma Podolinba, vagy az akkor még kísértetjárta Selmecbányára, Bártfa gyönyörű főterére, vagy a hajdani kanonokok lépteit és imáit őrző Szepesváraljára. És tudni, hogy ebből a régi történeteket suttogó világból hogyan kell kivágni azt a képet, azt a szeletet, ami majd a vásznon is megidézi a régi, jó világot. Felvenni a képsort a halott Szindbádot ide-oda hordozó kétkerekűvel és azzal a fel-felparázsló gerendával. Pedig a főiskola első két évében még a kamera közelébe sem engedték.
Viszont fotózhatott rengeteget: belefényképezte magát a filmezésbe. És nem jött zavarba akkor sem, amikor nem a felvidéki temetők csendjét, nem a lassan pergő leveleket kellett felvenni, hanem a Kárpátokban vonuló huszárokat, a rettentő sziklákat és nyaktörő utakon szenvedő lovakat és embereket. Mert már kamera nélkül is tudta, hogyan vágja ki a világból, az előtte lévő látványból azt a szeletet, amire szüksége volt.
Így hát meg is rendezte a negyven éve bemutatott 80 huszárt, a magyar és az egyetemes filmtörténet egyik kiemelkedő darabját. Megrendezte és fel is vette, mert képes volt átérezni azt az akaratot és hazaszeretetet, ami azokat az embereket minden tűzön és vízen keresztül egykor hazahozta. És így mi is ott lehettünk valamennyire a köd borította, harangszós völgyekben. Láthattuk az ellenük felvonuló fehér frakkos „schwarzgelbeket”, a golyók ütötte sebeket, a végső kétségbeesést ott a nádasban.
Végül csak még egy játékfilmet, az 1996-os A vádat említenénk, azt még a dokumentumfilmek után meg kellett csinálnia. Úgy, mintha a tömeges és iszonyatos, szovjet katonák által elkövetett erőszak dokumentumfilmje lenne. Egy olyan retteneté, amiről megint csak nem lehetett beszélni évtizedekig. Még az orvosnak sem, de hát hogyan is járt volna egy tanyasi parasztasszony pszichiáterhez? Nem véletlen az sem, hogy méltatlan hallgatás volt a film fogadtatása – és nincs utóélete. De mi akkor is megtanulhattuk tőle: mennyire álságos is az, hogy békéljünk meg, és ne bolygassuk már az ilyen történelmi sebeket. Mert ezt a tettesek és a cinkosok szokták mondani, s közben laposan pislognak körbe.
Sára Sándor soha sem félt, és eztán sem fél az igazságot kimondani, és tudjuk, van még a talonban néhány forgatókönyve. Isten tartsa meg hát még soká köztünk, jó erőben és egészségben!
Meghatározó művek a köztévében
Mától december 20-ig Sára Sándor meghatározó filmjeit vetíti a közmédia. A tájékoztatás szerint ma 21.55-től az M5 tévéadón a Feldobott kő című filmjét vetítik, rögtön utána pedig a Krónika – A 2. Magyar Hadsereg a Donnál című dokumentumsorozat egyik epizódját. Holnap a Duna TV-n 23.55-től a Tízezer nap című játékfilmjét, november 30-án pedig a Lefegyverzett ellenséges erők című dokumentumfilm első részét mutatják be, a másodikat egy héttel később. Decemberben a csatornán a 80 huszár, A mérkőzés, a Holnap lesz fácán című alkotásai láthatók, a Duna World pedig vasárnaponként az Amrita Sher-Gil indiai–magyar festőről szóló, háromrészes dokumentumfilmjét vetíti. (ZZ)
Köszöntés a felújított 80 huszárral
Ma 17.30-tól a Pesti Vigadó negyedik emeletén lévő Sinkovits Imre Kamaraszínpadán köszönti az MMA akadémikusát, Sára Sándort a születésnapja alkalmából. Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött, amelyet a Pesti Vigadó honlapján lehet megtenni. Köszöntőt mond Buglya Sándor, a Film- és Fotóművészeti Tagozat vezetője, majd Tóth Klára filmesztéta tart bevezetőt, ezután látható az alkotó 80 huszár című történelmi drámája, a Magyar Nemzeti Filmalap által digitálisan felújított kópiáról. A vetítést követően, 19.50-kor pedig Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára mond köszöntőt. (RZ)
Magyar Hírlap
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!