Nemzeti Kerekasztal helyett nemzeti kártyaasztalnál osztották a lapokat. Lett volna-e a semlegességnek realistása? Miért is kik vétózták meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását? Mekkora problémát jelentett a négyigenes szavazás bojkottálása?
Az alkukkal van-e baj, vagy azzal, ha az egyezségek, kompromisszumok elérik a politikai, ebből kifolyólag pedig a gazdasági korrupció határát? – többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ június 13-án, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tanácskozójában, ahol bemutatták Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenzék története 1987-1989 c. monográfiáját.
Lapunk felvetésére, hogy 1989 februárjában az MSZMP vezetése egyeztető tárgyalásokat kezdeményezett az alternatív politikai szervezetekkel, s az MDF-et Csurka István és Bíró Zoltán képviselte, és miről szólt ez a megbeszélés, az intézmény főigazgatója azt felelte: „Fejti György, aki igazi pártkatona volt, hívta meg az MDF ügyvivő elnökségét egy szálloda éttermébe. Megkértem Csurka Istvánt, jöjjön velem. Előzetesen megállapodtunk, hogy bármiről tárgyalhatunk. De ha elutasítják az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását, akkor semmiről sem. Udvariaskodó bevezetés után Fejti előadta, hogy ők mit akarnak, azt, amivel a politikai bizottság megbízta, mi pedig azt, hogy Alkotmányozó Nemzetgyűlést. Kapásból rávágta, hogy arról szó sem lehet. A problémát nem is ez jelentette, hanem, hogy az SZDSZ sem támogatta az Alkotmányozó Nemzetgyűlést. Ezt a kérdés az MDF egyedül képtelen volt megoldani. Olyan pártok közti kompromisszumra lett volna szükség, hogy nem a Nemzeti Kerekasztal –szintjén döntsenek a jövőről, hanem összehívják az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, aminek metódusát, eljárását, programját meg lehet valósítani. Ebben az esetben mindez egy választójogi törvénnyel megerősítve tiszta átmenetet biztosított volna.” Bíró szerint az egész tárgyalási folyamatnak az volt a lényege, hogyan lehet az állampártnak maga mellé állítani a pártokat, hogy közben az MSZMP maradjon fölül. A főigazgató felhívta a figyelmet, hogy nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű kísérlet –személyesen Németh Miklós kormányfő is próbálkozott ezzel. Megtették azt is, hogy Bíró Zoltán elé rakták a kormány-előterjesztéseket véleményezésre. Az MDF első ügyvezető elnöke ezt elutasította, hiszen semmilyen információval nem rendelkezett az adott témát illetően.
A főigazgató kihangsúlyozta, az MSZMP célja nem volt más, mint egy párt kiválasztása. „Köztünk és az SZDSZ között akartak választani.” Ezt még 1989-ben nem tudták megtenni, mert az MDF elhárított minden ilyen kísérletet, az SZDSZ pedig csak később lépett kormányra a szocialistákkal.
Szeredi Pál a Magyar Fórum felvetésére közölte, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés koncepciója elleni első üteg az Új Márciusi Front 1989-es januári nyilatkozata. Az Új Márciusi Front olyan személyekből állt, mint Nyers Rezső, Vitányi Iván, Bauer Tamás. Tehát a liberális polgári és a szociáldemokrata gondolatokat vegyítő társaság volt. Ez az alakulat nemzeti bizottság létrehozását kezdeményezte ’89 januárjában, s ezt támogatta teljes mellszélességgel az SZDSZ. Ez az az időszak, amikor az MSZMP-n belül elkülönül két párt. A Grósz-és a Pozsgay –párt. Ezért azt határoztak el február elején, hogy „bizonyítván a pluralizmus iránti készséget” kezdjenek el tárgyalni különböző szervezetekkel. Hozzátette, hogy az MSZMP az első ilyen jellegű konzultációját az Új Márciusi Fronttal, majd a Szociáldemokrata Párt képviselőivel folytatta le. Őket követte a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Münnich Ferenc Társaság és a Független Kisgazdapárt. Tehát Fejti azt hajtotta végre, amit a PB eldöntött; „kezdjük el tárgyalásokat a különböző alternatív szervezetekkel, mutassuk azt, hogy nyitottak vagyunk irányukba, de ez nem volt más, mint egy ronda színpadi játék.” Szeredi hozzátette, hogy nagy örömmel nyugtázta, mikor az MDF akkori vezetősége felismerte a manipulációt, de azt már nem, hogy az MDF belement az Ellenzéki Kerekasztal csapdájába. Bíró Zoltán kifejtette, hogy nem tartották jónak az Ellenzéki Kerekasztalt, viszont saját tagságukat képtelenek voltak meggyőzni arról, és idő sem állt erre rendelkezésre, hogy ez egy csapda. Sőt az MDF-en belül is többen azt hangoztatták, hogy fogjon össze az ellenzék. „A szeressük egymást gyerekek – kellemes kis sláger, csak éppen bele lehet halni” – szögezte le a RETÖRKI vezetője, és hozzátette, nem tudták meggyőzni a tagságot arról sem, hogy nem az MSZMP, hanem az SZDSZ a Magyar Demokrata Fórum veszélyesebb ellenfele. Ráadásul – mint megtudtuk – a Nemzeti Kerekasztal egy kártyaasztallá alakult, különféle alkuk köttettek, és a nemzeti érdekek háttérbe kerültek.
Dr. M. Kiss Sándor a RETÖRKI tudományos főigazgató-helyettese egy könyv címét idézve feltette a kérdést: „kik voltak, mit akartak?”, illetve milyen politikai előképei voltak egy történetnek. Amikor a rendszerváltó erők győztek és 1990 márciusától, a szabad választások első fordulójától kezdve egy más világ indult el Magyarországon, akkor derült ki tételesen, hogy a hangzatos ígéretek mögött milyen valós tartalom húzódott meg, illetve a tartalom hogyan jelentkezett az állampolgár számára a mindennapi életben a maga valóságában vagy eltorzult mivoltában.
Szeredi Pál könyvében leírja, hogy az 1989-1990-es rendszerváltást hozó évek óta immár 30 év telt el, így kellő távolságtartással lehet vizsgálni az akkori eseményeket. Nagyon sok visszaemlékezés, tudományos feldolgozás született meg a rendszerváltoztatás előzményeiről, lefolyásáról, következményeiről. A Szeredi-családhoz köthető Barangoló Kiadó 2015-ben jelentette meg a Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 című kötetét, melyben a nemzeti demokraták rendszerkritikai szerepét dolgozták föl. Az említett kötet azzal zárták, hogy az 1987. szeptember 27-én Lakiteleken megszervezett találkozóval egy új időszak kezdődött a nemzeti ellenállás históriájában. Megszerveződött az első olyan politikai csoport, amely a szocialista rendszer, a Kádár-korszak politikai megváltoztatását tűzte ki célul. A mostani kötet a nemzetépítő demokratikus ellenzék történetét mutatja be. Mint megtudtuk, a rendszerkritikusi szerepkört 1987. szeptember 27-étől fölváltotta a rendszerváltoztató feladat, melynek a nemzeti demokratát előhírnökei, majd élen járó, következetes megvalósítói lettek. Éppen ezért nem véletlenül nevezzük az 1987-től kezdődő időszakot rendszerváltoztató folyamatnak. Szeredi rámutat, hogy a nemzeti demokraták a szocialista rendszert nem fölváltani akarták, hanem egy merőben más formájú és tartalmú demokratikus társadalmi és irányítási rendszert felépíteni. Tehát egy új rend kialakítását tervezték. Számukra a kérdés nem úgy vetődött föl, hogy szocializmus, vagy kapitalizmus, nem a keleti vagy a nyugati politikai gyakorlat közötti választás lehetőségeként, hanem ha úgy tetszik egy harmadik alternatíva, a nemzetállam korszerű formája felépítésének feladataként. A rendszerváltó erők egy része a nyugati politikai gyakorlatot, a magántulajdonon és a piaci viszonyokon alapuló többpártrendszerű demokráciát kínálták alternatívának a szocializmussal szemben, egy másik csoport a megreformált, a piacgazdaság elveit részben átemelő, a közösségi tulajdon és az állami irányítás elsődlegességét viszont megtartó, a többpártrendszert korlátozottan elismerő szocialista társadalmi formációban látta a jövőt. A nemzeti demokraták viszont helytelenítették a piacgazdaság mindenhatóságát. A kötetben tárgyalt 3 év a magyar rendszerváltoztatás döntő korszaka. Ekkor alakultak ki a rendszerváltó pártok, formálódtak a politikai szövetségek, tisztázódtak a távlati szándékok. No de 30 év elteltével is sok legenda sok legenda fűződik ehhez a korszakhoz, és szándékos torzítások homályosítják el a tényleges történéseket. A szerző az események folyamatát fölidézve az eredeti dokumentumok és sajtóanyagok fölhasználásával objektív képet kíván adni az akkori eseményekről. Hozzátéve, hogy a ma már hozzáférhetővé váló háttéranyagok segítségével a mozgatóerőket és a szándékokat is láttatni szeretné. Természetesen Szeredi elemzései, értelmezési vitathatók. De a tények makacs dolgok. A nemzetépítő demokratikus ellenzék a társadalmi katasztrófáktól mentes, békés magyar rendszerváltoztatás kezdeményező ereje, mozgatórugója volt. Érdemeit és felelősségét mindabban, ami az új, és mára már valóban a Fidesz által kormányzott demokratikus Magyarország létrejöttéhez kapcsolódott, megtagadni, eltorzítani a történelem meghamisítását jelenti.
Bíró Zoltán beszélt a semlegesség és a szuverenitás kérdéséről is. Visszatekintve naivitásnak tűnhet a nemzeti függetlenség gondolata, hiszen ők, az „ősfórumusok” nem egy újabb szövetségi rendszerhez csatlakozásban gondolkodtak, hanem a szuverén államok Lengyelországtól a Balkánig tartó együttműködésében, amelynek semlegességét nemzetközi szervezetek garantálják. De a valóság rácáfolt arra az elgondolásukra is. Ezért azt kell megvizsgálni, kutatni, milyen volt a rendszerváltás valójában, milyen erők torzították az ország, a magyarság ellenében és milyen következményekkel járt mindez.
Medveczky Attila
Magyar Fórum
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!