Kik, hogyan és mikor foglaltak hont a Kárpát-medencében bő ezer évvel ezelőtt? kérdezi Szentkatolnai Bálint Gábor 1901-ben megjelent, A honfoglalás revíziója című könyvében. Kérdését meg is válaszolja. Ám a mai iskolai tananyagok keletkezésük pillanatában elavult válaszokat ismételgetnek. Nagyjából úgy, ahogy százvalahány éve tették.
Azóta föltalálódott a genetika tudománya, ami számos egymástól független, természettudományos – itt: ideológiamentes – eszközzel és módszerrel, sorozatos vizsgálatokkal kiderítette, hogy a finnugorok és miköztünk föltételezett néprokonság nem áll fönn. Más szóval: sosem voltunk, tehát ma sem lehetünk „egy nép” ivadékai, miként azt ma is állítják kulcshelyeken: „Volt egy nép…”
Akik erre a kapcsolatra életművüket építették, most esküdöznek, hogy ők ilyet soha nem állítottak, csak nyelvi rokonságról beszéltek… Tudjuk – ők is, mi is –, hogy nem így volt. Összeomlott az eredeti, 19. századi elképzelés, miszerint a magyarság finnugor eredetű volna? Ugyan! Helyébe ugrott a „nyelvi leszármazás” ötlete, miszerint szomszédolás közben rájöttünk, hogy mennyivel kifinomultabb, érzékletesebb, gazdagabb a kőkori finnugorok beszéde. Nosza, gyorsan eltanultuk, a magunkét meg szemétbe vágtuk.
Még egy pirinyó szavacska se maradt belőle. Ez azonban részletes kifejtést igényelne: melyik finnugor nép volt a nyelvmesterünk és miért éppen az? Mikor, hol, miért és hogyan történt a dolog? Kínos mellékkérdések is jelentkeznek. Például az, hogy miért került sor ilyesmire? Vajon a finnugorok olyan társadalmi, kulturális, politikai fölényben voltak velünk szemben, ami értékesebbé tette nyelvüket a miénknél, holott fogalmuk sem lehetett azokról a dolgokról, ügyekről és eszmékről, amikkel őseink akkor foglalkoztak?
A választ nem tudjuk.
A térség zömét ugyanis elkerülték az úgynevezett történelmi események meg az írásbeliség. Leginkább azért, mert az itteniek a Krisztus utáni évezredekben is kitartottak a maguk halászó, vadászó, gyűjtögető életmódja mellett. Ennélfogva nem keletkeztek történelmi följegyzések, nyelvemlékek tehát egyáltalán nincsenek, amelyek a tan hitelét tárgyalhatóvá tennék.
Az orosz tudósok föltárta Szintasta-andronovói kultúra, amelyet őseink még a bronzkorban alapítottak a III-II. évezred fordulóján a Dél-Urál térségében, gazdag régészeti anyagot hagyományoztak ránk. Lásd: szintasta kultúra, erődvárosok, bányák stb. Minderről kimerítően írt Z. Tóth Csaba és több tudósunk.
Szerénytelenségem Nyelvédesanyánk, Szabir titok és más könyveiben tett közzé számtalan adatot – szöveget és képet – ősműveltségünk e szakaszáról. Azért kell szakaszról beszélni, mert eleink az imént említett időben nem előzmények nélkül, hanem fejlett bronzkorinak nevezett műveltség birtokában és annak eszközeivel, tehát magasról indították az andronovói-nak nevezett kultúrát. (Lásd: Cz. G.: Nyelvünk aranyágya.)
Az MTI 2013. augusztus 20-i jelentése szerint a Türk Attila vezette magyar ásatás számos, igen értékes honfoglalás kori leletet tárt föl az Urál átjárójától keletre az Uelgi-tó melletti temetőben. Annak ellenére, hogy a sírokat a rablók már derekasan fosztogatták. Ennél szomorúbb, hogy az utóbbi öt évben semmi hír nem érkezett a kutatás folytatásáról.
Az Urál déli térségének lakói, alkotói bekapcsolódtak az európai kereskedelembe. Járták a Borostyánutat. Lásd Sabaria/Savaria várossá emelése Kr. u. 43-ban a Borostyánút mellett, vagy a Fekete-tengerhez vezető üzleti utazásaikat, Iordanes Getica 37.
Népe nevét Szentkatolnai Bálint Gábor hetvennél többször említi könyvében szabir, szapeir, szabar, saba stb. alakokban. Szabariában, azaz Szibériában erődvárosokban és az ezek közé, tehát védett helyre épített falvakban éltek. Itt nemigen akadtak ellenségeik, de délebbre hatolva sok küzdelem részesei lettek. Többek közt a hun, az avar és a honfoglalással kapcsolatos magyar hadműveletekben. Saját államot is szerveztek a Kuma völgyétől a Kaukázusig. (L.: Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája. Gyertyán országa Bp., 1942.) Bendefy mérnöki alapossággal hitelesíti művét korabeli adatokkal, leírásokkal, köztük két korabeli pápai levéllel és egy arab útirajzzal. XXII. János pápa 1329. október 3-án kelt, Jeretann (Gyeretyán) Kaukázus vidéki magyar fejedelemhez intézett bullájának másolata Bendefy könyvének 162. oldaláról.
Ibn Batuta arab utazó (14. század) alapos és színes leírást hagyott ránk a korabeli kumagyariai hitélettől és gazdálkodástól a népélet apróságaiig: vásár, étkezés, ruházkodás stb. Beszámolójának külön érdekessége, hogy a környező muzulmán világhoz képest a magyar nők részt vettek a nyilvános életben, fátyol nélkül jártak, és a férfiak tisztelték őket.
Valószínűleg Kumagyaria né- pének maradékát nevezték később és mostanáig adige-kabardnak. Sz. Bálint Gábor legközelebbi rokonainknak tartotta őket. Történelmük eseményeiből, szokásaikról is rengeteget előbányászott. Köztük olyanokat is, amelyek velünk kapcsolatosak.
Mindezt tárgyi leletek is támogatják. Lezsák Gabriella régész a közelmúltban a Kaukázus térségében járt, s arról számolt be, hogy az ottani múzeumokban rengeteg középkori, magyarnak is vélhető tárgy található. Ásni sem kell, csak vizsgálódni, elemezni.
Legnagyobb nyelvészünk, Sz. Bálint Gábor műve a könyvesboltokba természetesen nem juthatott el, de tanulmányozható a Széchényi Könyvtárban, ahol díj ellenében külön lenyomatot is készítenek róla. Ki-ki megállapíthatja belőle, hogy valóban nyelvrokonaink-e az adige kabardok, más néven cserkeszek.
Érdemes volna utánanézni, hogy az adige kabardok és köztünk van-e vérségi – genetikai kapcsolat. S ha igen, milyen? Mai nyelvük mennyit változott a 19. századihoz és az akkori magyarhoz képest? Vannak-e nyelvemlékeik? Milyenek? Mit derített ki róluk és rólunk az összehasonlító népzenetudomány? Juhász Zoltán, Sipos János vagy Agócs Gergely, aki éppenséggel a magyar népzene ötödik ágát vélte fölfedezni a ma török nyelvű szöveggel kísért helyi népzenében? Mire emlékeznek meséik-mondáik, konyhájuk, vigalmi és temetési szokásaik? Mi lett azokkal, akik kivándoroltak Törökországba?
És így tovább.
Az adatok nélküli finnugor kapcsolatból már minden lehetségest és lehetetlent kifacsartak tudósaink. Tanítványaik buzgón írják az újabbnál újabb, a semmiről semmitmondó dolgozataikat. Mi mást tehetnének: ebből lesz az ösztöndíj, a doktorátus, előmenetel a tudományos szamárlétrán.
Aki föl merné tenni a kérdést, hogy vajon mit rejt számunkra a Kaukázus és vidéke, úgy járna, mint Szentkatolnai Bálint Gábor, a valaha élt legnagyobb magyar nyelvész…
A múltunk, s vele jövőnk iránt érdeklődők számára aranybánya Sz. Bálint Gábor könyve.
Aranybányászok kerestetnek.
Magyar Hírlap
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!