Az almapálinka történelmi magyar emlékhelyről, Lakitelekről érkezett, és jó éve elhunyt kedves kollégánk, Juhász Gyuri emlékére kívántuk felhörpinteni.
Könyvhét van és határtalan az élet, Ady után – remélhetőleg tényleg – szabadon. És midőn a lakiteleki sátán, ahogyan Agócs Sanyi barátunkat Gyuri játékosan, kedélyesen elnevezte, kellő agilitással és kajánsággal igyekezett rávenni bennünket mindenféle huncut bűnözésekre: hirtelen rádöbbentett valamire, ami alighanem az idén nyolcvankilencedik alkalommal megrendezett ünnepi könyvhét legbelső, abszolút immanens lényege volt, úgy hiszem. Ha úgy tetszik, legmélyebb, legtitkosabb, legrejtettebb – és legszebb – jellemzője. Túl az új könyvek friss, gyönyörű nyomdaillatán, a mindenkori sznobérián és a helyezkedő, pofafürdős, jópofáskodó alkalomteremtés dimbes-dombos buckáin. Nem tehetek róla, nekem a könyvheti-lakiteleki almapálinka Ottlik Iskola a határonját juttatta eszembe, a világ csodája-sorokkal: „a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”
Itt vagyunk a lényegnél, barátaim.
A könyvhét immáron hosszú évek óta, esztendőről esztendőre régi cimborák, harcostársak, jó ismerősök, rokonok, barátok és üzletfelek találkozási pontja, forrpont, centrum és origó, színes, kavargó, csak látszólag kaotikus és rendezetlen összevisszaságban, egyetlen, igen sűrű hétvége burjánzásába zsúfoltan, tolongva és lázasan, örülve és lelkesedve. Ám vajon csak ennyi? Vagy csupán a közhelyigazság – „könyvek és olvasóik, írók és olvasók nagy találkozási lehetősége” – variánsaival volna dolgunk?
A döntő elem egyetlen szóban rejtőzik.
Az összetartozásban.
Öt napon át – benne egy teljes hétvégével – hullámzik a tömeg a pavilonok között, emitt ásványvíz, amott pogácsa, netán almapálinka kerül elő, kisebb-nagyobb csoportok, gesztikulálnak, mosolyognak, integetnek a távolabb elhaladóknak, a dedikálóknak okos és bocsánatosan okos kérdéseket tesznek föl, azok bólogatnak, róják a sorokat és törlik a homlokukat – a könyvek pedig, a könyvek, fajtánk talán legnagyszerűbb találmányai, hallgatag méltósággal illatoznak az asztalokon és a pavilonok pultjain, tudván tudva, hogy értük és miattuk, előttük tisztelegve és hódolva zajlik itt most minden, tömegestül, almapálinkástul, tülekedve és nézelődve, lapozgatva és beszélgetve. Szerb Antal írta, milyen semmihez sem hasonlítható melegség önti el, ha sok könyvet lát együtt, „legjobban szeretnék ilyenkor henteregni, fürödni a könyvekben, minden pórusommal könyvet érezni…” – mi is ilyesféleképpen vagyunk, de csak nézünk, esetleg mosolygunk egymásra, mint akik mindent érteni vélnek ebben a környező, érthetetlenül gyönyörű világban. Valaha – jövőre lesz éppen fél évszázada – egy kitűnő regény, A látogató, a következőképpen fejeződött be: „…jöjjön el mindenki, aki csak akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”
Ez volt mindennek a kezdete ebben a néhány napban.
Magyar Hírlap
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!