Sokkal több volt, mint a Delta magyar hangja – ahogy halálának hírét közreadják. Bőzsöny Ferenc fogalom volt. Írhatjuk, hogy a rádiós legenda, az örökös főbemondó, miközben a fiatalok már azt sem tudják, hogy ez utóbbi mit jelent. A munkakör kikopott a médiából, szükségtelenné vált, de az eszmény, amelynek szellemében Bőzsöny dolgozott, legfeljebb időlegesen mehet ki a divatból. A mindenkori közmédiának kötelessége volt és marad az igényes magyar nyelv ápolása. És ennek egész életében hű szolgája volt.
Nem tehetett a hangjáról, a jóistentől kapta, és ezzel az adománnyal jól sáfárkodott. Ha pap lett volna, ahogyan tervezte, templomnyi hallgatóságot ajándékoz meg vele, de a sors úgy akarta, hogy közönsége országnyi legyen.
Timár György (rá is ki emlékszik már?) azt mondta róla: Bőzsöny annyit tesz, mint „mély hangú érchegység a dumakanyarban”.
Hetvenötödik születésnapja alkalmából Aki a harangért szól… címmel összegyűjtötte élete fontos eseményeit, emlékeit. Innen tudhattuk meg, hogy a pécsi kocsmáros fiát nem hagyta unatkozni a történelem. Kijutott neki jó és rossz. Korai árvaság, Amerikába menekülő apa, kényszerűen elhagyott papi hivatás, forradalmi napok a parlamenti stúdióban Nagy Imrével, Mindszenty Józseffel. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére ugyanis éppen ő volt szolgálatban, amikor megkezdődött a rádió ostroma. A stúdióval együtt a Parlamentbe költözött, és ezzel hiteles tanúja lehetett az ötvenhatos októberi, novemberi eseményeknek.
Életét a Magyar Rádióban töltötte, nagy szomorúsága volt, amikor 2007-ben a költséghatékonyság és a reform jegyében megüzente neki az akkori elnök, adja le a műsorait, így az ország nagy kedvencét, a Déli harangszót is, amelyik akkorra már összenőtt vele. Nemcsak a hangját adta hozzá, hanem a tudását is. Ő volt ugyanis a harangokról szóló kultúrtörténeteknek a szerzője is. Távozásával valami megszakadt, talán egy kicsit a rádió lelke.
Leírhatjuk azt is, hogy a nagy generáció tagja volt, de ma ez a fogalom lejáratódik, mindenre mondjuk, ami elmúlt. Írjuk tehát inkább úgy, hogy ez a rádiós korosztály másként tisztelte a szakmát, mint az utána következő. Bőzsöny például bemondó volt ugyan, de mindent tudott, amit a Bródy Sándor utcában meg kellett tanulni. Nemcsak szépen beszélni és pontosan olvasni, hanem írni is, mikrofon előtt beszélgetni. Talán még a technikai fogásokat is gyakorolta.
Aki óvón kezeli az anyanyelvet – és ő azt tette, több nyelvápoló, nyelvművelő bizottságnak, intézménynek is tagja volt –, az nem csak a ragozás pontosságára figyel. Az vigyáz mindarra, ami azt hordozza, vagyis nemcsak a testére, a formájára, hanem a szellemére is. Ezért műveli magát, ezért foglal állást társadalmi-politikai kérdésekben is, mert a haza javát akarja szolgálni. Amikor ünnepek műsorvezetőjének hívták, és úgy gondolta, hogy az az alkalom jó ügyet szolgál, soha nem mondott nemet. Még nyolcvan felett sem, pedig sokszor esett és fújt.
Erős hitű ember volt, hitéből megtanulta a toleranciát, az emberszeretet is. Ez azért nem általános. Felháborította azonban, ha valaki vette magának a bátorságot, hogy más érzékenységébe gázoljon. És bántotta minden, ami bántó lehet. Ezt érezte évtizedekig egy ország, aki a szívébe zárta a hangját, hiszen az arcát sokáig nem is ismerte. De jólesett az ő személyiségével, az ő mondataival kelni és búcsúzni a naptól. Hangja itt marad a szalagokról, képe felkerül a rádiótörténelem falára, emlékét még őrzik, akik hallhatták, ismerték.
Bőzsöny Ferenc 88. évében elment, az életmű lezárult.
Mi pedig megköszönjük neki.
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!