Egy amerikai polgár huszonegy éves koráig nem fogyaszthat alkoholt. Tizennyolc éves koráig nem élhet nemi életet, de nyolcéves korában dönthet a nemi identitásáról. Egy bűnözőnek több joga van, mint az áldozatának. Egy tanárnak kevesebb joga van, mint a diákjának.
Szótárunkba került a megélhetési bűnözés, és szétvált az igazság és a jog. Gyermekeinket féltjük a drogtól, de nem tudjuk milyen tartalmakhoz férnek hozzá a neten. Féltjük a rossz társaságtól, de hagyjuk, hogy behálózza őket a Facebook.
A veszélyes hulladék szállítására és tárolására szigorú szabályok vannak, de a kereskedelmi tévéket senki és semmi nem korlátozza a társadalmat mételyező szenny és mocsok sugárzásában. Elszakadtunk a természettől, és ezzel együtt elvesztettük természetességünket. Ma már a vallásos ember is materialista. A karácsony bevásárlóőrületté vált, a templomokat a plázák váltották fel. „Még soha nem volt az ember ennyire szabad.” Szabadon választhatunk a szupermarketek közül, és dönthetünk, milyen terméket teszünk a kosarunkba, de eszébe ne jusson senkinek, hogy zárva tartsanak vasárnap.
Korunk prófétái és felkent papjai a motivációs trénerek. Hitről és szeretetről prédikálnak, de nem istenben kell hinned, hanem önmagadban, nem a teremtett világ felé kell szeretettel fordulnod, hanem önmagad felé, nem az üdvösség a cél, hanem az anyagi világban való tobzódás. A mobiltelefonok már kezdenek okosabbak lenni, mint felhasználóik. Egy nemzet vezetőjét bárki bármilyen stílusban bírálhatja és szidhatja, le is válthatja, de próbálja meg egy kereskedelmi csatornával ugyanezt.
Mára már világos, hogy míg civilizációnk maximalizálta szellemi képességeink kiaknázását és olyan kényelmessé tette életünket, hogy az már kezd kényelmetlenné válni, lelkünk az antikrisztus zsákmánya lett. Büszkék vagyunk világméretű Disneylandünkre, jól kiszórakoztuk magunkat, most már le kéne állítani a ringlispílt, csakhogy mindnyájan rajta ülünk.
A lelke mélyén minden ember tudja, hogy ennek a valamikor szebb napokat élt Föld nevű bolygónak nincs gazdája. Aki azt hiszi, hogy a globalizáció megtorpan, mielőtt felemésztené kulturális és biológiai környezetünket, téved. Ne várjunk a cselekvéssel, hiszen a kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő. A Titanic süllyed, de vannak mentőcsónakok. A mikroközösségek válhatnak a józan ész, a természetközeliség Noé bárkáivá, reményt adva emberi mivoltunk megőrzésére. Ami rendkívüli módon megnehezíti a ladikokra való átszállást, az a gigantikus méretűvé duzzasztott egónk. Civilizációnk olyan kényessé tette derék polgárait, hogy komfortzónájuk legcsekélyebb elhagyása is forradalmi indulatokat válthat ki. Persze korunkban a lázadás is a virtuális térre korlátozódik. Egy kényelmes fotelból a világháló valamely virtuális bilijében eget rengető viharokat vagyunk képesek korbácsolni indulataink korlátlan szabadon engedésével. Lehetőleg álnéven, vigyázva, hogy az általunk felkavart fekália nehogy ránk is fröccsenjen. Megváltoztatjuk a világot, majd ez a megváltozott világ változtat meg minket. Ez mára olyan sebességet ért el, hogy sokan azt sem tudják már, hogy fiúk-e vagy lányok, de ha mondjuk tudnák, azzal se mennének sokra, mert ki mondaná meg nekik, mit is kezdjenek ezzel a felismerésükkel, mihez igazodjanak, ha nők, és mihez, ha férfiak.
Hány meg hány mentőcsónakot láttam már elsüllyedni, mert senki sem evezett, mert összevissza eveztek, mert túl kevesen voltak, mert túl sokan voltak, mert nem tudták eldönteni, mi a helyes irány.
Ennek ellenére itt állok én is, tökhéj ladikom orrában a háborgó tengert fürkészem, és kérlelhetetlenül mutatom az irányt, és könyörtelenül diktálom a tempót. Mögöttem erős és elszánt evezősök, férfiak és nők. Tudom, nem vagyok különb náluk, és hiszem, nem bennem bíznak, hanem abban, amiben én is bízom.
Magyar Hírlap