Az arisztokrácia mögött ott volt több száz év tudata, ereje, kivérzésével megszűntek az emberek igazodási pontjai. Bíró Zoltán: Ki kell alakítani egy minőségi társadalmat, ebben minden értelmiséginek feladata van. Nem kell hozzá megváltótudat, csak az, hogy szolgálni akarjam a közösséget.
A nemzetben gondolkodó közéleti feladatvállalás egy leendő értelmiségi számára nem egyetemi szak, hanem szemlélet kérdése – mondta lapunknak Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) főigazgatója. Az irodalomtörténészt a beszélgetésen többek között az intézet nemrég megvalósított első tehetséggondozó kollégiumáról és a fiatal nemzedék feladatairól is kérdeztük.
– Néhány hete került sor a RETÖRKI első tehetséggondozó programjára. Honnan jött az ötlet, és mi a kezdeményezés célja?
– A tehetséggondozó kollégium ötlete a RETÖRKI Archívumból, Riba Andrástól származik, de az intézmény egésze egyetért abban, hogy fontos a fiatalok megszólítása, ezért örömmel támogattuk a programot. Tíz-tizenkét fiatal vett részt Lakiteleken különböző felsőoktatási intézmények történész- és társadalomtudományi hallgatói közül. A program célja az volt, hogy az intézet a tudományterületük iránt elkötelezett, hivatástudattal rendelkező hallgatóknak lehetőséget nyújtson betekinteni a tudományos munkával járó tevékenységekbe, és hozzájáruljon a tudományos pályára való felkészüléshez. Lehetőséget kaptak eszköztáruk és kutatói ismereteik bővítésére is. A tehetséggondozó program két fő modulból áll: egyrészt egy egyhetes, intenzív szakmai hétből – erre került most sor Lakiteleken –, ahol a RETÖRKI munkatársainak és meghívott vendégelőadók foglalkozásain vettek részt, ezek elsősorban a rendszerváltás jelentősebb részkérdéseit járták körül. A második modulban a hallgatók mentort választhatnak a RETÖRKI munkatársai közül, akinek segítségével a modul végére publikálásra alkalmas pályamunkát készítenek.
A program zárásaként a pályamunkákból összeállított kiadványt műhelykonferencia keretében mutatja be az intézet.
– Lesz folytatás?
– Igen, tervezzük. Úgy gondolom, hogy ez a korosztály a legfogékonyabb, még úgy is, hogy ma az egyetemisták többsége egy két világháború közötti gimnazista műveltségével rendelkezik. Több egyetemi tanár ismerősöm említette az utóbbi időben, hogy a hallgatók jelentős részét az sem érdekli, amit tanul, nemhogy társadalmi kérdésekre érzékeny legyen. Nem csak szakmáról van szó ugyanis, mert az értelmiségi nevelés és az értelmiséggé nevelődés ennél jóval tágabb. Nagy baj, hogy beszorulnak a szakmába még a jó színvonalú, érdeklődő hallgatók is. Valamiért távol tartják magukat a közélettől, pedig egy erős értelmiségi rétegre lenne szükség mind a politikai, mind pedig a szellemi életben.
– Hogyan lesz így tehetséges, felelősségvállaló nemzedék?
– A tehetség idővel kiválasztódik a tömegből, ennek a kiválasztódásnak az alkalmát viszont meg kell teremteni, és nekünk az a célunk, hogy ehhez formát adjunk. Szükség van fiatalokra, de nem azért, mert fiatalok, hanem mert nem látom napjainkban a középgenerációt, a mai negyven-ötvenéves korosztályt, akiknek kulcsfontosságú szerepe lenne az ország alakításában. Ennek pedig az az oka, hogy – úgymond – nem választódott ki akkor, amikor fiatal és tehetséges volt.
– Mi lehet ennek az oka?
– Nehéz megfejteni, valószínűleg több oka is van. Az egyik, hogy a rendszerváltás pillanatában az MDF-ben kevés fiatal volt. A Fidesz fiatal és robbanékony volt, de az a korosztály végül nem szerveződött nemzedékké, most pedig ott tartunk, hogy tíz-tizenöt év múlva kiöregszenek a politikából.
– Van a ma megszólítandó generációnak definíciója arra, hogy értelmiség, értelmiségi felelősségvállalás?
– Nincs.
– És föl tudja vállalni egy külső intézmény azt, hogy tartalommal tölti föl ezeket a szavakat? Nem kevés az, ha a fiatalok utóbb sehol máshol – beleértve a szellemi nevelésükben elsődleges szerepet játszó oktatási intézményeket – nem tapasztalnak értékközösséget vagy legalább ezzel közös fogalmi alapokat?
– Nyilvánvaló, hogy óriási szükség van az egyetemekre, alakítgatjuk is az oktatókkal a kapcsolatot. Az 1960-as években, amikor én voltam egyetemista, a bölcsészkaron az ELTE-n nagy élet volt. A vezető professzorok marxisták voltak, de mindeközben a szakmai színvonal és a tanári etika is kiemelkedő volt. Mindezt kiegészítette egy örökké kekeckedő, lázadó, vitatkozó, sokszínű diákság, ez pedig a mostani generációkból hiányzik. Ma az egyetem egy meghosszabbított gyerekkor.
– Ha nemzedékké szerveződésre van szükség, akkor ahhoz nem csak bölcsészek kellenek. Mi lehet szaktól függetlenül az egyetemisták közös nyelve, közös szellemi alapja?
– Örök pillér a nemzet. Kell egy nemzeti feladattudat, kell, hogy azt gondolják: szolgálattal tartozom a közösségemnek. Ki kell alakítani egy minőségi társadalmat, ebben pedig minden értelmiséginek feladata van. Nem kell hozzá különleges szereptudat vagy megváltótudat, csak egyszerűen egy szolgálattudat. Ha kaptam egy diplomát, ha éveken át tanítottak engem, akkor valamit ebből vissza kell adnom.
– Ha a nemzet az egyik pillér, mi számít mondjuk nemzeti tudománynak, a klasszikusnak mondható történelem és magyar szak mellett?
– Ez nem szak, hanem szemlélet kérdése. A jogtudományt is lehet úgy művelni, hogy a nemzetet szolgálja, mint ahogy a közgazdászok is elsajátíthatnak olyan gazdasági és gazdaságpolitikai szemléletet, amely a nemzeti gazdasági fejlődést és jólétet gyarapítja. Mindez lehet egyenértékű a nemzeti irodalommal. Hasonló az építészet is. A magyar parasztbarokk egyszerűen szép, jó ránézni, és ez büszkeséggel tölti el az embert. Elég csak a templomépítészetet néznünk. A felső-tiszavidéki kis templomok csodálatosak, boldogság rájuk nézni, és egyben tanúi a magyar történelemnek is. Hatnak az emberi lélekre.
– A RETÖRKI a rendszerváltást kutatja. Mi a rendszerváltás fő üzenete?
– Ellentmondásos idő volt, de fontos, hogy a rendszerváltozás óta szabadon lehet beszélni. Ha ugyanis szabad a beszéd, felszabadul a gondolkodás is. A Kádár-rendszer a gügyeségig tompította az embereket szóhasználatban, önkifejezésben, a kritika visszafogásában és a közéletben. Ez méltatlan volt.
– És ez véget ért?
– Én azt hiszem, igen. Ugyanakkor más törvények uralkodnak a politikában és mások a szellemi életben. Minden korban az volt a jó, ha a politika a szellemi életből nőtt ki.
A reformkorban, minthogy a kormányzat nem nemzeti volt, ezért a magyar szellemi életből tudott csak kinőni a magyar nemzeti politika. És ez csodát tudott művelni Széchenyin, Kölcseyn, Vörösmartyn és Kossuthon keresztül.
– Az tehát most a cél, hogy ugyanezt a szellemi közeget kiépítse egy fiatal nemzedék, amely feladatának érzi ezt?
– Igen, de ehhez mindenkire szükség van, nem csak a RETÖRKI-re. Minél több ilyen önszerveződő szellemi kör van az országban, annál jobb: mozgalmak, népfőiskolák, felső- és közoktatás, ifjúsági szervezetek kellenek.
– Maradhat mozgalom egy mozgalom? Mert az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az önszerveződés mozgalomként indul, és nagyon rövid idő alatt párttá, politikai tényezővé válik. Mozgalomként alig él valamit, így pedig rövid az idő, hogy megszólítson másokat.
– Igen, ez létező jelenség, de többpártrendszerben számítani lehet rá. Az „elpártosodás” ugyanakkor veszélyes, mert szétzilálja a társadalmat: a rendszerváltáskor az eltérő politikai nézetek családokat szedtek szét. Még itthon, Magyarországon sem volt ez jó, az azonban, hogy átterjedt a határon túli magyarságra is, már nagyon romboló. A külhoni magyarságnak közösségi értelemben ugyanaz az érdeke, nem lett volna szabad pártok mentén szembe kerülniük egymással. Gond lehet azzal is, hogy a vezetői ambíciók 1990 után fölszabadultak. A két világháború között például az arisztokrata elit ezt mederben tartotta: néha rosszul, de alapvetően hiánypótlón, mert nem ugrálhatott föl akárki, hogy Teleki Pál helyett miniszterelnök szeretne lenni. Akkor egy történelmi osztály az utolsó heteit-óráit élte, hozzáteszem, óriási erkölcsi veszteségekkel, szóval nem akarom az arisztokráciát idealizálni. Ezzel együtt is ott volt mögöttük több száz év tudata, ereje és felelősségvállalása. És egyszer csak ez szétfoszlott, a társadalom igazodási pontjai pedig az arisztokrácia kivérzésével megszűntek.
Magyar Hírlap
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!