Előző lapszámunkban főleg idézetekkel tarkítva, kedvcsinálásként, az olvasók figyelmének felhívására mutattuk be a Rendszerváltó Archívum legújabb lapszámát. Ennek a periodikának nem is lehet más célja, mint hogy olyan emberek felé is eljusson az intézet munkássága, akik nem feltétlenül fognak kutatni, de érdeklődnek a feldolgozott témák iránt, és egyetlen számítógépes kattintással szeretnének dokumentumokhoz hozzáférni.
Július 5-én a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tanácstermében workshopot, munkaértekezletet tartottak a periodikáról, tartalmáról, és főleg az Erdély-tüntetésről. Dr. Bíró Zoltán bevezetőjében külön köszöntötte azokat a fiatalokat, akik a lakiteleki szabadegyetem háromnapos rendezvényéről érkeztek, és közölte, hogy az ifjak Somorjára mennek. Nem véletlen a helyszín, mert a felvidéki Fórum Kisebbségkutató Intézet a településen működik – jórészt magyarországi költségvetésből. A periodika bemutatása így rendhagyó abból a szempontból, hogy egybeesik az intézet által meghirdetett ifjúsági tehetséggondozó programmal.
Bakos István, az 1985-ben hivatalosan engedélyezett Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezője, a RETÖRKI külsős munkatársa elmondta, hogy az Erdélyi Világszövetség támogatása szükséges volt a 30 évvel ezelőtti Erdélyi-tüntetés megszervezéséhez. S hozzátette, hogy a szervezők közt volt a Bethlen Gábor Alapítvány is. Ezután arról beszélt, hogy jelen volt 1973-ban az első országos szociológiai konferencián, amikor a magyar településfejlesztési terv vitája zajlott. A konferencia botrányba fulladt, mert az Országos Tervhivatal előkészítette azt a településhálózat-fejlesztési tervet, amely halálra ítélt körülbelül 1000 magyar kisfalvat. Tehát a Ceausescunál tetőzött folyamat nem volt egyedülálló, de hála istennek Magyarországon ez a moszkvai direktíva nem ment át a gyakorlatba, mert hatalmas ellenállásba ütközött. A hazai Erdély-tüntetést pedig nem tiltották, de nem is engedélyezték. Hozzátette, hogy ez az korszak, amikor több mint 10 ezer erdélyi menekült Magyarországon tartózkodott, és a Művelődési Minisztériumnak kellett megoldani az iskoláztatásukat, elhelyezésüket. Azért voltak toleránsabbak a tüntetés szervezőivel, mert az államigazgatást is nyomasztotta – kimondva, kimondatlanul – a falurombolás kérdésköre. Domonkos László, a RETÖRKI külsős munkatársa arról beszélt, hogy Erdély mindig különleges szerepet játszott nemcsak a magyar közgondolkodásban, hanem a magyar tudatban is. A Kádár-rendszerben hivatalosan nem lehetett beszélni a határon túliakról, így a mai napig él a közéletben az a tudat, hogy aki Erdélyben él, csak román lehet.
Kérdésre válaszolva a főigazgató elmondta, hogy messze meghaladta a várakozásokat a résztvevők száma, az óriási tömegnek jelentős volt a lélektani hatása. A szervezők számára nagy élményt jelentett, hogy 2-3 órával a rendezvény előtt már özönlöttek az emberek. Nemcsak a Hősök tere, hanem a mellékutcák is telve voltak. Nem engedtek a provokációnak, ezért lényeges volt mind a Lezsák Sándor utasításait követő rendezők, mind a rendőrök szerepe. A rendőrségtől azt kérték, ne legyenek nagyon szem előtt, de a helyszín közelében maradjanak, hogy megakadályozzák az esetleges rendbontást. Dr. Bíró Zoltán szerint a falurombolás jó címszó volt, de a lényeg, hogy már 88-ban kimondtuk, hogy a határon túli magyarság a nemzet része. Kiss Gy. Csaba határozottan kijelentette: 1968-ig Magyarország kommunista vezetése aktívan támogatta a szomszéd országok diszkriminatív, magyarellenes politikáját. 68-ban született olyan párthatározat, amely kimondta, hogy léteznek a határon túl is magyarok.
1988. augusztus, aradi találkozó. Kiss Gy. Csaba felháborítónak tartotta, hogy Grósz Károly elfogadta Ceausescu aradi hőbörgését. Viszont a kommunista hatalom nem volt egységes, tehát a Szűrös Mátyás-féle vonal nem értett egyeta Grósz–féle irányzattal. Dr. Bíró Zoltán hangsúlyozta, hogy még Kádárnak is több esze volt Grósz Károlynál, mert ő ki nem állhatta Ceausescut, s nem engedte, hogy megalázza őt. 88-ban a budapesti kommunisták még azt is lenyelték, hogy az összejövetel csupán Aradon, azaz a Román Szocialista Köztársaság területén folyjék – szemben a megelőző, 1977-es Kádár– Ceausescu találkozóval, amikor is a megbeszélések egyik fele Nagyváradon, másik fele Debrecenben zajlott le. Mi is történt? A magyar fél sérelmekkel telve érkezik Aradra, olyan emberrel tárgyal, aki másfél évtizede mindent megtett a kétmillió erdélyi magyar jogainak felszámolására, aki alig pár hónappal korábban még azt is megtiltotta, hogy az erdélyi helységneveket magyarul lehessen leírni, aki miatt ezrek és ezrek menekültek át Magyarországra, aki magyar falvak ezreinek a lerombolását tervezi – és a magyar miniszterelnök már a tárgyalások elején bizalmat előlegez neki. Ilyen volt Grósz. Aki semmit sem szólt, mikor Ceausescu kijelentette, hogy az erdélyi magyarság problémái a román pártra és kormányra tartoznak. Továbbá egyenlőségjel tehető a romániai magyarok és németek, valamint a magyarországi románok és németek helyzete közé. És végül, csupán életszínvonalbeli kérdésekről van szó – emberjogi, nemzetiségi kérdésekről nincsen. Grósznak mindehhez nem volt megjegyzése.
Szeredi Pál kutató, író szerint nem tüntetésről volt szó, hanem a nemzeti demokraták demonstrációjáról. Bakos István pedig az MDF meghatározó szerepéről beszélt. „Akkor hogyan került be a szervezésbe az SZDSZ-es Mécs Imre?” – kérdezte lapunk munkatársa. Dr. Bíró Zoltán erre azt felelte, hogy Mécs Imrének, mint 56-os halálraítéltnek mítosza volt az ellenzéki körökben. Mécs Imrére ők is úgy tekintettek, mint aki erkölcsi támaszt adhat az ellenzéki mozgalomnak. Ehhez képest – fogalmazott a főigazgató – Mécs Imre az egyik legnagyobb csalódásuk volt. A munkaértekezlet végén arról esett szó, hogy az még a kisebbik probléma, hogyha egy tízéves gyerek nem hallott Erdélyről, de sajnos a tankönyvek is nagyon szűkszavúan írnak az erdélyi tüntetésről, míg Nagy Imre újratemetéséről több oldalon keresztül. Ennek az oka, hogy a kommunista kormány igyekezett elébe menni a valóság feltárására irányuló, feltartóztathatatlannak látszó törekvéseknek, és arra törekedett, hogy amennyire csak lehetséges, mérsékelje az újratemetés körül várható társadalmi feszültségek a fennálló hatalom ellen fordulását. A több évtizedig mesterségesen fenntartott történelemhamisítás nyilvános beismeréséből származó hátrányok ellensúlyozására a párt igyekezett elhatárolódni a koncepciós perektől és az újratemetést „nemzeti gyásznappá” nyilvánította.
Magyar Fórum
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!