Véleményem szerint ilyen és ehhez hasonló akciókat kell minél nagyobb mennyiségben szerveznünk, hogy hosszú és kitartó munkával kikerekíthessük a Nyugaton rólunk kialakult irodalmi képet. És olyan színvonalas műhelyeket szervezzünk irodalmunk külföldi tolmácsolóinak, mint a lakiteleki Németh László műfordítói tábor.
Néhány szó, mielőtt ölre mennénk
Hozzászólás a Szakács Árpád cikksorozata nyomán kialakult polémiához
Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című, statisztikákkal alátámasztott sorozatában sok igazság van. De az általa felvázolt tendencia nem új keletű jelenség, még az aczéli időkben kezdődött. Egyik idősebb pályatársam (nagy tiszteletnek örvendő, Kossuth-díjas költő) mesélte nekünk, fiatalabbaknak egy írószövetségi találkozón, hogy már a hetvenes években is úgy szervezték a külföldi irodalmi utakat, hogy ők (vagyis a „népnemzetiek”) lehetőleg ne találkozhassanak potenciális külföldi fordítóikkal és kiadóikkal. Ennek érdekében például nem ott szállásolták el őket, ahol a „csókosokat”, hanem egy másik hotelben.
A külföldi (elsősorban nyugati) sajtóban és kiadói rendszerben jól felépített szerzőkkel bizony a rendszerváltás után lassan három évtizeddel is nehéz versenyre kelni. Ebben a tízéves szerkesztői és közel ugyanennyi elnöki munkám során szerzett tapasztalataim is megerősítenek. Mindenekelőtt egyrészt azért, mert a kinti kiadók nem szeretnek kockáztatni, a bejáratott neveket szeretik, másrészt a legtöbbjüknek súgnak is, hogy „kiket érdemes” fordítani.
A műfordítókkal azonban már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Bizonyság rá többek közt az is, hogy az idei nemzetközi könyvfesztiválon, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának, Prőhle Gergelynek köszönhetően, első ízben a Magyar Írószövetség képviselői is találkozhattak német és francia műfordítókkal. Erős Kinga kollégám (titkárunk és elnökségi tagunk), akit az egyik ilyen eseményre delegáltunk, pozitív élményekről számolt be utólag, miszerint a fordítók többsége kifejezetten örült annak, hogy végre olyan szerzőkről is hallhatott, akikről eddig egyáltalán nem.
Véleményem szerint ilyen és ehhez hasonló akciókat kell minél nagyobb mennyiségben szerveznünk, hogy hosszú és kitartó munkával kikerekíthessük a Nyugaton rólunk kialakult irodalmi képet. És olyan színvonalas műhelyeket szervezzünk irodalmunk külföldi tolmácsolóinak, mint a lakiteleki Németh László műfordítói tábor. Továbbá meg kell tanulnunk súgni is. Kiajánlani katalógusokban, próbafordításokban olyan könyveket is, amelyekből mélyebben, árnyaltabban, hitelesebben is megismerhető történelmünk és jelenkori valóságunk.
Ez utóbbi feladatot látja el jól-rosszul a Balassi Intézet, amelynek kiajánlófüzeteibe az elmúlt években végre sikerült egy-egy olyan szerzőt is beszuszakolni, akikről addig a külföldi olvasók és kiadók azt sem tudták, hogy a világon vannak. De ezeknek a füzeteknek a vásárokon való osztogatása csak részmegoldás, és az esetek többségében eredménytelen. Sokkal hatékonyabb volna, ha a külföldi magyar kulturális intézetekben rendszeresen szerveznének kiadóknak és fordítóknak műhelybeszélgetéseket, amelyeken egyrészt a kiajánlófüzetek tartalmát ismertetnék, másrészt már egy-egy konkrét könyvet is bemutatnának. Ezt csinálják többek között a csehek és a finnek is.
Fordíthatunk mi tőlük persze bárkit, akit szeretnénk, de az orrunk alá tolnak egy preferált címlistát, amelyet azért ajánlatos nekünk is szem előtt tartanunk, mert az abból kiválasztott könyvekre nagyobb eséllyel kaphatunk tőlük támogatást is. A Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Irodáról meg csak annyit, hogy évi nem harminc-, hanem háromszázmillió forintból kellene gazdálkodnia, ha komolyan szeretnénk magunkat venni. A jelenlegi összeg hallatán egy román kolléga hangosan felröhögött nem is olyan rég.
Évek óta mondogatom, hogy mindennek érdekében létre kellene hozni egy nemzeti irodalmi ügynökséget, amely nem az egyéni lobbik mentén és pusztán a jól bejáratott csatornákon keresztül építgeti egy-egy szerző nemzetközi karrierjét, hanem átfogóan és következetesen képviseli a teljes kortárs magyar irodalom és művészeti élet, valamint a tudományos világ élvonalát. Így legalább azok is labdába rúghatnának, akiknek a könyveit idehaza tőkehiányos kis és közepes kiadók jelentetik meg, amelyeknek marketingre, külföldi kapcsolatépítésre se pénzük, se energiájuk. Holott ezek a kiadók gondozzák a minőségi szépirodalom és ismeretterjesztés hetven-nyolcvan százalékát.
Leszámolni tehát az egyoldalúsággal és az aránytalanságokkal – teljesen egyetértek. Persze elsősorban nem valakiknek a kárára, hanem az eddig háttérbe szorítottak és eltitkoltak pozicionálása érdekében. Mert így lehet csak teljes és egészséges irodalmi önképünk.
Ennek jegyében idehaza is sok még a dolgunk. Mert nem elég azon bosszankodni például, hogy X. Y. kereskedelmi láncolat kiadója kiplakátolja a főtereket és a könyvvásárokat a már unásig reklámozott és nemegyszer kétes értékű portékájával – hanem fel kell mutatni azokat az értékeket is, amelyek szinte soha nem jutnak el, nemhogy az óriásplakátokig, de még a kirakatokba sem. Miért ne lehetnénk mi is büszkék a szerzőinkre?
Épp ezért szükség volna továbbá – „na, megint egy nemzeti” – könyvesbolthálózatra is, amely minden megyében és a határon túli nagyobb városokban minden olyan könyvet tart és ajánl, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásban részesít. Ezt még a két éve elhunyt kiváló író, Oláh János, a Magyar Napló alapítója és főszerkesztője kezdte el pedzegetni. Létrehozására nemrég az Alexandra Könyvkiadó összeomlása még jó alkalmat is szolgáltathatott volna. Egyfajta tervezetét L. Simon László el is készítette.
Ennek egyébként továbbfejlesztett és költségkímélőbb változatait is el tudom képzelni, például az online áruházat (házhoz vagy bizonyos átvevő helyekre szállítással), esetleg könyves furgonok beiktatásával, amelyek a legeldugottabb településekre is eljutnak. Ez utóbbit Erős Kinga ötölte ki, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy a kulturálisan kevésbé pezsgő településeken jóval nagyobb az érdeklődés kiadója egy-egy könyve iránt, mint Budapesten vagy a nagyvárosokban.
Egyrészt Szakács Árpád cikksorozatával talán elkezdődött valami, amely eredményeképpen az érdemi munkára is sor kerülhet végre, és korrigálhatók lesznek a több évtizedes aránytalanságok. Másrészt úgy gondolom, hogy szerencsésebb volna inkább egyeztetni, összehangolni a véleményeinket, tapasztalatainkat, mielőtt már az elején ölre mennénk egymással.
Szentmártoni János
A szerző a Magyar Írószövetség elnöke
Magyar Idők
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!