November 14-én 15 órakor mutatták be a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) konferenciatermében Bakos István – Házi Balázs – Nagymihály Zoltán (szerk.): A Magyarok Világszövetsége „hármas kistükre” (1989-2000) című, a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában megjelent kötetét.
A majdnem 500 oldalas kiadvánnyal emlékeznek a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) megalapításának (1938. augusztus 16.) jubileumára és a tartós elfojtás (1949-1989) utáni újjáélesztésének évfordulójára. A kötet szerkesztői tisztelettel adóznak az alapítók – gróf Teleki Pál, báró Perényi Zsigmond és társaik–, valamint a Csoóri Sándor vezette MVSZ –t újjáalapító szervezetek, tisztségviselők, tagok emlékének.
Dr. Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgatója köszöntőjében kiemelte : „olyan könyvről van esetünkben szó, ami egy nagyon fontos szervezet életét, történetét mutatja be. Nagyon sokat vártunk a Magyarok Világszövetségétől 1989-ben. Az MVSZ a kezdeti időszakban összegyűjtette a szervezeteket és a személyeket egy olyan táborba, amelynek a középpontjában a nemzeti érdek érvényesítése áll – függetlenül az éppen aktuális kormányzattól, és a világpolitikától. Ez a függetlenség természetesen relatív. A Magyarok Világszövetsége sem lehetett teljesen független a külső világ erőitől, és a kormányok szemléletétől, politikai döntéseitől. Mégis megvalósította azt, hogy nem csak a nyugati, hanem az anyaországi és a kárpát-medencei régió is a szervezet része lett.” A főigazgató szerint főleg az indulás utáni időszakban egy sajátos demokrácia érvényesült az MVSZ-ben. Ennek a sajátos demokráciának voltak előnyei, és hátrányai is. Az egyik hátránya, hogy az MVSZ-en belül sokan azt gondolták, ők egyedül képviselik a világ magyarságát. És egy olyan sokaság, amely ezt a demokráciát a gyakorlatban képviseli, félrecsúsztathatja a szervezet életét. Ami meg is történt. Bíró Zoltán hozzátette: sajnálatos helyzetet eredményezett, mikor egy új vezérkart választottak meg. A pozícióharc felemésztette a Magyarok Világszövetségét. A tagság csalódott az MVSZ-ben, és bizony a rendszerváltó pártokban is. „Az egész nemzet csalódott a rendszerváltásban” – szögezte le a főigazgató. „Nagy öröm volt a ’89-es felszabadulás, de hamar csalódtunk benne. Mégis talpra állt a nemzet. Kérdés, hogy hiányzik-e a Magyarok Világszövetsége a társadalomnak? Pótolják-e munkáját az azóta létrejött szervezetek? Ezekre a kérdésekre csak hosszú idő múlva kapjuk meg a választ.” Igaz, nincs már MVSZ, de magyarok léteznek a világban, vannak szervezeteik, és ezt a sajátos helyzetet tudomásul kell venni, de nem szabad feladni a reményt – tette hozzá Bíró Zoltán. Hiszen, ha Bakos Istvánnak és barátainak sikerült 1989-ben feléleszteni az MVSZ-t, akkor biztosan sikerül majd később egy ilyen jellegű szervezetet létrehozni.
Ludányi András professzor, politológus, aki jelentős szerepet játszik az amerikai magyar politikában és a magyar, valamint más kisebbségek védelmében, a könyv bemutatóját azzal kezdte, hogy a mostani kötet szervesen kapcsolódik Bakos Istvánnak két évvel ezelőtt megjelent, a Nemzetépítő Kísérlet. A Magyarok Világszövetsége Krónikája, 1989-2000 c. könyvéhez. Elmondta: mivel a nyugati diaszpóra tagja, „kívülről” mutatja be a könyvet. A kötet cím-és hátoldalán látható képek mutatják azt, hogy mennyire komoly háttere volt ennek a mozgalomnak, szervezetnek, s kik vettek részt az MVSZ-ben. „Nemes arcok tekintenek ránk.” Akkor a Magyarok Világszövetsége erős civil szervezetként az összmagyarságot képviselte. Tudni kell, hogy 1945 tavaszán – a Budapesti Nemzeti Bizottság határozatával – koalíciós alapon ugyan még újraszervezték a Magyarok Világszövetségét, de a külhoni képviselők részvétele nélkül. Ügyvezetője Ács Tivadar maradt. Perényi Zsigmond utóda Nagy Ferenc – a Nemzetgyűlés elnöke, a Független Kisgazdapárt vezetője, miniszterelnök – lett, mint az MVSZ Elnöki Tanácsa (E. T.) elnöke. A Tanács tagjai: Buchinger Manó (SzDP), Kállai Gyula (MKP), Kovács Imre (NPP), Lengyel Károly (Szakszervezeti Tanács), Szent-Iványi Sándor (Polg. Dem. P). Az MVSZ fővédnökévé Tildy Zoltánt választották. A Közgyűlés és a Választmány nem működött, fontos ügyekben az E. T. döntött, s amit tehetett, megtette pl. a hadifoglyok, a háborús menekültek és a szülőföldjükről elűzöttek érdekében. A Nagy Ferenc vezette Elnöki Tanács 1947 közepéig harmincötször ülésezett, amelyről a Szövetség hivatalos tájékoztatója, a kőnyomatos Dunai Kurír közölt jegyzőkönyveket, híreket. A Tanács az MVSZ központi feladatává tette az ország elcsatolt részeiben kisebbségi helyzetbe került magyarok érdekeinek védelmét, s felhívást intézett a Párizsban tárgyaló külügyminiszterekhez, népszavazás elrendelését kérve a vitatott területeken.
Kényszerű emigrálása után Nagy Ferenc a Magyar Nemzeti Bizottmányban folytatta az MVSZ-ben végzett magyarságszolgálatát is. A pártoktól, kormányoktól – korábban – függetlenedett magyar világszervezet autonóm működését 1948-tól végleg fölszámolta a szovjet megszállás, a vasfüggöny, a kommunista önkényuralom. Eredeti hivatását megcsúfolva, tagságát, képviseleti rendszerét megszüntetve, nevét kisajátítva – zömmel a Külügyminisztérium keretében – nemzetellenes pártállami szervként működtették a Kádár-korszak végéig. Az MVSZ-t 1959-ben átszervezték, feladatait az MSZMP PB emigrációs-politikai határozatai írták elő. A kádári konszolidáció hatással volt a munkájára: a gettósított országhatárt az MVSZ kedvezményezettjei, illetve a keretében működő ügynökök számára mindkét irányban átjárhatóvá tette. Később egyes magyar írók könyveinek hazai kiadását is segítette; magyar nyelvű olvasókönyvet, havilapot adott ki, illetve anyanyelvi konferenciákat és a Magyar Fórum keretében szakmai tanácskozásokat is szervezett; írókat, művészeket küldött a tengeren túlra. A tagságát vesztett intézmény budapesti központja a rendszer „kádertemetőjévé” vált, amelyet a kommunista párt által kinevezett főtitkárok (Abelovszky József, Kárpáti Ferenc, Esztergályos Ferenc, Szabó Zoltán, Gosztonyi János, Randé Jenő) irányítottak. Ők voltak a pártállami intézkedések végrehajtói. A névleges elnökség – néhány kiemelkedő alkotóművész, tudós (pl. Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, Kodály Zoltán, Kosáry Domokos, Szabó Pál, Tamási Áron) mellett – olyan közéleti szereplőkből, politikusokból állt, mint pl. Bölöni György író, Káldy Zoltán evangélikus püspök, Pethő Tibor, a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztője, Tausz János volt miniszter. Két veterán politikus – Szakasits Árpád, 1958–1963 között és Bognár József, 1970-től 1990-ig – elnöke volt az MVSZ-nek. Névlegesen felügyelték az MVSZ Magyar Hírek című lapját, amit a magyar emigrációs körök rosszhírűnek tartottak, bojkottáltak. Amikor a szövetség belső megújulása elkezdődhetett, saját rendszerváltoztatása megindulhatott volna, akkorra már potenciális külhoni tagjainak zömét elidegenítette, elvesztette. A nemzeti emigráció tagjai, az 56-osok, a nyugati magyarság jeles képviselői a Magyarok Világszövetsége vezetőinek pálfordulását, közeledését feléjük és a külhoni véleményformálók felé – az ellenük évtizedekig folytatott tevékenység miatt – gyanakvással, ellenségesen fogadták. Fölismerték, hogy az 1938-ban alapított szervezet – a névazonosság ellenére – a háború alatt megszűnt. Amit a neve alatt működtettek, az nem szolgálta, hanem rombolta az alapítók szándékát, még ha híres művészek utaztatásával, jeles előadók körútjával is igyekeztek azt elfedni. Az MVSZ örökségét a „hivatásos” emigráció szervezeteiben éltették tovább, ahogy lehetett. Egyik mérvadó körük, köztük például Tollas Tibor, Csernohorszky Vilmos, Csapó Endre, a MHBK és a KMCsSz egyes vezetői, Sisa István és mások szerint, a kisebb-nagyobb reformkísérletek (Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Fórum, a szakmai világtalálkozók stb.) sem tették alkalmassá arra az MVSZ-t, hogy a rendszerváltozáskor megújítsák.
Ludányi professzor hozzátette: az amerikai magyarok nagyobb reményekkel figyelték a Világszövetség megújítását, mint az itthoniak, akik reálisabban álltak hozzá az eseményhez, s tudták, sok mindennel kell megküzdeni ahhoz, hogy egy ilyen szervezet sikeressé váljon. Viszont a külhonban élők reménye és bizakodása történelmileg is „jogos”. Hiszen 1929-ben hívták össze a Magyarok I. Világkongresszusát. Az amerikai magyarok akkor látták, szükség van egy olyan szervezetre, ami a külvilág előtt is képes a magyar érdekek képviseletére. 1938-ban tartották a II. Világkongresszust, akkor döntöttek a Magyarok Világszövetsége megalapításáról. Kitért arra, hogy a Kádár-rezsimben a külföldön, nyugaton élő ’56-osok egy részével megpróbálta a pártállam felvenni a kapcsolatot. Kádárék célja az volt, hogy ez a kicsiny, diaszpórában élő rész semlegesítse, gyengítse, járassa le a valódi szabadságharcos szervezeteket – tehát egymás ellen szítsák a magyarokat. Több beépített embert küldtek a nyugati magyar szervezetekbe. Arról is szólt, hogy őket „rózsaszíneknek” bélyegezték más amerikai magyar csoportok, mert meghívták Czine Mihályt, Béres Ferencet, Lőrincze Lajost, Sütő Andrást és másokat. Azt gondolták róluk, hogy a magyar állam küldte ki direkt őket. Majd arra tért rá, hogy azért beszélünk a könyv alapján hármas kistükörről, mert a kötet első része az újjászerveződő MVSZ-t mutatja be. A könyv gerincét alkotja az MVSZ kislexikon. A III. fejezet az MVSZ szervezetrendszerének válogatott szócikkeit tartalmazza.
Bíró Zoltán Ludányi professzor felszólalása után megemlítette, azért lenne szükség egy valódi MVSZ-re, vagy egy hasonló szervezetre, mert az segítené a nemzeti kormányt. Egy ilyen szervezet viszont kormánytámogatás nélkül nem létezhet.
„Házi Balázs kollegámmal szerkesztettük közösen a dokumentumrészt, köszönetet mondok Bakos István úrnak” – kezdte hozzászólását Nagymihály Zoltán szerkesztő. Közölte, azért választották az egyik szerkesztőnek, mert korábbi kutatási területe az emigráció volt, és egy régebbi ösztöndíjnak köszönhetően megismerte a diaszpóra életét. A dokumentumokról szólt: köszönet Bakos úrnak, mert az ide vonatkozó cikkeket megőrizte „egyszemélyes archívumként”, s ez megkönnyítette a válogatást. Arra is törekedtek, hogy a külső ügyekben való állásfoglalásokon túl, helyet kapjanak a kötetben a belső viták.
„Örülök, hogy születésnapi ajándékként, hiszen ma töltöttem be 75. életévemet, a nemzet asztalára lehetetem ezt a kötetet” – fogalmazott Bakos István. Valóban a saját anyagait kellett átadnia többi szerkesztőnek, mert a Magyarok Világszövetségének levéltárához nem fért hozzá. Fontosnak tartotta, hogy ez a könyv létrejöjjön, mert a benne foglaltak tanúságként szolgálnak.
Dr. Germuska Pál, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezetője arról szólt, hogy hetekkel ezelőtt külön tájékoztatták intézetüket az EMMI-ben, illetve a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő képviselői arról, hogy a vonatkozó törvény értelmében a Magyarok Világszövetségének iratanyagainak be kell kerülnie a Nemzeti Levéltárba. Első körben a minisztérium és a Vagyonkezelő levélben fordult az MVSZ jelenlegi vezetéséhez, akiktől egy eléggé arcátlan választ kaptak. „Ilyen nincs. Nem tudnak róla. Miért rajtuk keresik?” –válaszolta a jelenlegi vezetés. Arra kérte a jelenlevőket, ha tudnak a témában információt adni számára, akkor keressék föl.
A kötetből kiderül, hogy nemzetépítő szándékok, programok és akciók, nemzetmentő és önsorsrontó tettek; sikerek, kudarcok; nagy viták, kül- és belharcok buktatóin vezetett az MVSZ – sok-sok szervezet és személy áldozatos munkájával, évtizeden át épített – útja az ezredfordulóig. De nem szabad feladni!
retorki.hu
Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!