Be kell laknunk ezt a földet

Ötvennégy évvel ezelőtt tanyasi tanítóként került Lakitelekre, ma ismeri az egész ország. Lezsák Sándor József Attila-díjas költővel, íróval, az Országgyűlés alelnökével, a lakiteleki Népfőiskola Alapítvány elnökével a Népfőiskolán beszélgettünk. 

– Elnök úr, miért jött az 1960-as évek végén, tizenkilenc évesen az alföldi tanyavilágba, amikor innen már inkább távoztak az emberek?

Pesten nőttem fel, mégpedig a VII. kerületben, a Klauzál tér környékén, bérházak világában. Már szeptember első napjaiban, ahogy megkezdődött az iskola, beírtam, hogy hány nap van még hátra a tanításból, és striguláztam. A vakációt Nyírtelek mellett egy kis faluban, Felsősóskúton töltöttem, ahol a nagyszüleim éltek, s ahol ma szintén népfőiskola van. Ismertem a családokat, ott voltak a barátaim, nagyon sokat tanultam a nagyapámtól. Az, ahogy ők éltek, küzdelmesen, de nyitott szívvel és együtt a természettel, meghatározta az életemet. Mindenképpen el akartam jönni Pestről, és tanítani akartam, így kerültem 1969-ben Lakitelekre, a szikrai tanyasi általános iskolába, ahol képesítés nélküli tanítóként kezdtem. Aztán megszereztem Szegeden a magyar-történelem szakos tanári oklevelet, de az én igazi egyetemem ez a tanyasi iskola meg a hozzá kötődő életforma volt.

– Mit adott önnek ez az iskola és ez az élet?

A valóság élményét. Jártam a családokat, közvetlen kapcsolatom volt a szülőkkel, sok mindent megbeszéltünk, és nem csak felületesen. Az iskola nagy szabadságot adott, sokat tanultam a gyerekektől is. Például a testbeszédet, a képes beszédet. Jött a gyerek reggel az iskolába, és láttam rajta, hogy milyen volt este a hangulat a családban. De ehhez tudnom kellett, hogy milyen környezetben él. Évek múlva, mikor ezt az iskolát is felszámolták, bekerültem a lakiteleki általános iskolába, de ott sem írattam olyan fogalmazást például, hogy Egy nyári élményem. Ötödiktől nyolcadikig magyart, történelmet tanítottam, s már ötödikben első-második órán Családi legendárium címmel lediktáltam negyven-ötven olyan témát, amiből választhattak. Ezzel sikerült elérnem – a szülők mondták –, hogy otthon kérdezett a gyerek. Mesélj, mama, hogy is volt akkor, mi is történt, amikor... Mindenkiben az értéket kerestem, mert nincs tehetségtelen gyerek, csak tehetségtelen szülő, pedagógus vagy intézmények, hivatalok, de a gyerekben ott van a jövő, csak ki kell bontani. Ehhez sikerélményekre van szüksége, s igyekeztem olyan helyzeteket teremteni, hogy ez mindenkinek meglegyen. Ezért persze meg kellett dolgoznia. Soha nem kiabáltam a teremben, nem kellett fegyelmeznem. Igyekeztem elérni, hogy senki se a fegyelem miatt üljön ott az órán, hanem érdekelje, amit csinál.

– Amellett, hogy tanított, a művelődési házban színjátszó csoportot vezetett s az 1970-es évek elejétől irodalmi találkozókat szervezett. Milyen volt a visszhang?

Minden évben volt egy-egy elszakított területnek estje, az első a felvidéki est volt 1970 májusában, neves felvidéki írókkal – és politikai áthallásokkal. A következő évben, az erdélyi esten Sütő András volt a vendégünk, akkor jelent meg az Anyám könnyű álmot ígér című könyve, a nevét előtte még nem sokan ismerték Magyarországon. Volt délvidéki és kárpátaljai estünk is, ugyancsak az ottani magyar írók, költők legjobbjaival. Aztán éveken át tartó küzdelem után 1979-ben – Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Fekete Gyula segítségével – megszerveztük a Fiatal Írók Találkozóját. Igazából ez az előképe az 1987 szeptemberében megtartott Lakiteleki Találkozónak, amelyen megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Az 1979-es találkozót követően, amely 120-130 fiatal író részvételével nemzedéki nagy eseménnyé vált, létrehoztuk a Bethlen Gábor Alapítványt, én a vidéki titkára lettem, és próbáltunk a címlisták alapján minél több emberhez eljutni. Voltak konfliktusaim a hatalommal, az első ilyen még 1970-ben történt, amikor Kalevala-estet rendeztünk a zsúfolásig megtelt művelődési házban, és elhangzott Ukkó isten imája is – a feleségem, Gabika mondta el –, amely a finn-szovjet háborúban a finnek imája volt a szovjet katonák ellen. Az 1980-as években aztán egyre inkább szerveződött a hatalommal szemben az a népi ellenerő, ami főként a népi írók két világháború közti küzdelmeiből teremtődött újjá, s így jutottunk el az 1987-es Lakiteleki Találkozóig, amelyet egy felgyorsult eseménysor követett, az élen egy akkori szellemi aranycsapattal: Bíró Zoltánnal, Csoóri Sándorral, Csengey Dénessel, Fekete Gyulával, Für Lajossal, Csurka Istvánnal és másokkal.

- Az MDF 1990 tavaszán megnyerte az első szabad választásokat. A következő évben létrejött a Lakitelek Alapítvány, és megkezdte munkáját a Népfőiskola. Mi volt a cél?

Rengeteg értékes embert megismerve egyre erősödött bennem az a gondolat, hogy nem elég a középiskolai, egyetemi képzés. Ahhoz, hogy még inkább egymásra találjunk, és szándékainkban, hitünkben, értékeinkben erősítsük egymást, a kisebb és nagyobb közösségeket – végső soron a nemzetet –, úgy éreztem, szükség van egy olyan intézményre, amely továbbképzéseivel, tanfolyamaival, táboraival, kollégiumaival, szabadegyetemeivel és egész létével valóban a népet szolgálja. Mert ember nélkül semmi sem lehetséges, de intézmény nélkül semmi sem tartós. Ezért alapítottuk meg a feleségemmel 1991-ben a Lakitelek Alapítványt, s kezdődött a munka a Népfőiskolán. 

– Jómagam 2002-ben, az első Kiskunsági Tanyakollégium révén töltöttem itt először egy hetet, miközben a tanyákat jártuk, s azóta számos kollégiumban vettem részt. Milyen tapasztalatokat adtak ezek és mi a legfőbb szellemi-lelki, közösségi hozadékuk?

Tanyasi tanítóként drámaként éltem meg a családok történeteit, azt, hogy az akkori hatalom hogyan, milyen tervszerűen pusztította a tanyákat, körbeszántva, hogy ne tudjanak kimenni az országútra, nem adtak lehetőséget az építkezésre és így tovább. A 2002-2003-as Tanyakollégium célja az volt, hogy a rendszerváltozás után több mint tíz évvel hiteles felmérés, elemzés készüljön a tanyákról, arról, hogy az ott élők hogyan látják a helyzetüket – egyetemi-főiskolai hallgatók részvételével. Ez a munka folytatódott a 2009-2011-es és a 2021-2023-as Tanyakollégiumban, s mondhatjuk, hogy bekapcsolódott a fiatalok egy újabb nemzedéke, hiszen azok, akik ma húsz-huszonkét évesek és egyetemre járnak, az első kollégium idején születtek. Ez a munka segíti a tanyán élőket és a döntéshozókat, az eredményeket sokféleképp lehet hasznosítani, célunk, hogy mielőbb tanyatörvény szülessen. Ma is hiszek a népi írók Kertmagyarország gondolatában: be kell laknunk ezt a földet, és meg kell művelnünk minden négyzetméterét. Beszámolóikból, tanulmányaikból úgy látom – és beszélgetéseinkből is kitűnik –, hogy megértik ezt az ország különböző tájairól érkezett fiatalok is, akik között találkoztam olyannal, aki itt határozta el, hogy Csepelről egy kis faluba költözik a párjával. Csaknem tíz éve, hogy elindítottuk az első kárpát–medencei értékfeltáró kollégiumot is, és már túl vagyunk a harmincadikon. Ezekben a hazai és határon túli kollégiumokban eddig a magyar egyetemek, főiskolák sok száz hallgatója vett részt s erősödött valóságismeretben, valóságélményekben, emberi kapcsolatokban. A településeken élők számára pedig szintén erőt ad, hogy lám, érdekli a sorsuk ezeket a fiatalokat. Így szövődnek szálak lélektől lélekig, s ez magyarságunk megtartó ereje lehet hosszú távon is, határokon innen és túl.

– A lakiteleki Népfőiskola ma már egy népfőiskolai hálózat központja is, amely egyre bővül. Mit ad ez a kapcsolat a kisebb- nagyobb intézmények számára?

Tizennyolc népfőiskolából áll most ez a hálózat. Számukra sokat jelentenek a lakiteleki tapasztalatok, miközben mi is tanulunk tőlük. Ha a pályázati rendszerünkből okulva ők is meghirdetik a pályázataikat a helyi értékekre, adottságokra és lehetőségekre figyelve, s megszervezik a maguk értékfeltáró kollégiumait is, akkor még jobban feltérképezhetjük a vidéki Magyarországot s együtt bizonyosan többre jutunk. 

Gödöllői egyetemisták Lakiteleken, a Népfőiskola udvarán

– Hungarikum Liget, olvassuk a táblán, amikor ma a lakiteleki Népfőiskolára érkezünk. Igazi közösségi központ ez, ahol nagyon sokan megfordulnak, hiszen – idézve a jelmondatot – „itt nem csak a víz gyógyít”. Hogyan sikerült eljutni idáig?

Az idézett mondat a fülöpjakabi Nemes Mátyástól, a 2015-ös év biogazdájától származik, aki egyik rendezvényünkön mondta ezt. Megtetszett, mert magam is úgy érzem, hogy itt valóban nemcsak a kitűnő gyógyvizünk gyógyít, hanem sok minden külön-külön és együtt. A látogatók és a programok száma, minősége talán önmagáért beszél. A gondolat, hogy efelé kell haladnunk már az 1990-es évek közepén megfogalmazódott bennem, de türelemre, higgadtságra, önfegyelemre volt szükség. „Műveld a csodát, ne magyarázd” – erőt adott Nagy László verse, s most itt tartunk. Minden szinten hatni, ez a cél, s a nyomdától az uszodáig, az ökokertészettől a gyógyászati központig, a Hungarikum Kiállítóháztól az ezer ember befogadására alkalmas Kárpátia Rendezvényházig minden ezt szolgálja. Itt a Nemzeti Művelődési Intézet, amely egy rendkívül sokágú és a Kárpát-medencét egyre jobban behálózó intézmény. Lépésről lépésre, mindent jó előre megtervezve jutottunk el idáig. Kellett hozzá persze állami támogatás is, de úgy gondolom, ez itt jó célt szolgál.

– Költészet és család. Mit jelentenek az ön számára?

Van, amit csak versben, drámában tudok kifejezni. A régebbiek közül például a Nyolcvan vödör levegő hihetetlen felkavaró, rossz élmények miatt született. A legutóbb megjelent Szellemfalu egy kis faluról szól, ahol szinte már minden házat megvásároltak az idegenek. De ott vannak a fiatalok, akik védik ezt a földet, mert az övék, itt akarnak élni, családot alapítani... S hogy mit jelent a család nekem? Egy természetes állapot, olyan, mint a fű, fa, virág, a kék ég, a felhő, az eső, a fény... És életem legnagyobb ajándéka: Isten áldása ők nekem.

Írta: Dulai Sándor, Szabad Föld Kalendárium 2024