HUNGARIKUM LIGET 6.
2021.május.11. Kedd
Még mindig a Szerémség. Ízlelgetem a településneveket. Árpatarló, Dobradópuszta, Fényberek, Karlóca, Kisrádinca, Latyarak, Maradék, Nyékinca, Satrinca, Ürög, Pétervárad mellett. Ezek a magyarság legdélebb lakóhelyei nagyjából.
A legkeletebbre sodródottak, a moldvai csángók pedig Lészpeden, Pusztinán, Forrófalván, Lábnyikon, Lujzikalagoron, Hajdáron, Diószénen, Pokolpatakon, Somoskán, Trunkon, Külsőrekecsinben, Csíkfalun, Máriafalván élnek többek között.
Remek nevek. Asszociálok messzire, mert másutt aligha írhatom meg, hogy a Balaton északi partján van egy Farkas torka bemélyedés, ahol is a földrajzi terepviszonyok következtében megszorul, majd ádázul fölerősödik az északnyugati szél, és pusztítóan csap le az arra haladó vitorlásokra. De találtam a Földközi-tenger francia partján is egy hasonló nevű öblöt, a Gorges du Loupot, amit a franciák ugyanezen oknál fogva neveztek el Farkas torkának.
A Szerémség településeinek etnikai alakulása nem túl rózsás. Árpatarló lakossága tizenegy évvel ezelőtt 3076 fő volt, ebből 333 magyar. Már csak az idősek beszélnek magyarul, a gyermekek elfelejtették anyanyelvüket. Béskán 5783 főt számoltak meg 2011-ben, ebből magyarnak vallotta magát 125 ember. A falubéliek jobbára maradéki származásúak. Oda járnak vissza rokonlátogatásra. De sem magyar iskola, sem valamiféle kulturális intézmény nincs. A közösség lassú kimúlásra ítéltetett, minden különösebb hatalmi nyomás nélkül is. Három ismert nevű család él Béskán. A Turaiak, a Kuglik, a Szűcsök. Vukov Ilonka, az egyik meginterjúvolt helyi lakos kiválóan tud magyarul. Főiskolát végzett. Magyart tanított szerb gyerekeknek „környezetnyelvként”. Igazi értelmiségi, Újvidékre jár színházba. A magyar nyelvnek azért nincs jövője szerinte, mert ha a társaságban csak egy szerb is van, annak a nyelvén beszél a többi magyar. Tehát nem a többségi elv érvényesül még a magánbeszélgetésben sem, hanem a „hatalmi”, a hivatalos nyelv.
Azért jegyzem ezt meg hangsúlyozottan, mert sokan idehaza nem fogják föl a kinti valóságot. Holmi nacionalizmusról fecserésznek a Fekete-Győr-félék, s nem értik meg, minden engedmény itthon nemzeti végveszély külhonban. Zsivkovity Valéria maradéki születésű, férje szerb, ért, de társaságban nem beszél magyarul. Furcsa ellenpélda Rončević Dura. Horvát, magyartudása hibátlan, részben diáktársaitól, részben az iskolában tanulta. Feleségével – a magyar Ókéri Kati – szerbül vagy horvátul beszél, de az anyósával magyarul. Tud olaszul, németül is, lévén kamionsofőr, de magyarnyelv-tudására a legbüszkébb. Ha kellett, a Fazekas György nevet használta, kiváltképp fiatalon, amikor magyar lányok körül tekergett. Száznál több magyar nótát tudott, s örvendett, hogy a lakiteleki interjúkészítők meglátogatták. „Jó humorú, életvidám ember, aki nem győzte elégszer elmondani, mennyire örül társaságunknak, és jöhetünk bármikor, az ő ajtaja nyitva áll előttünk.” Írja ezt a Bertók Rózsa, Kocsis Lenke, Kovács Veronika és Mülbacher Márton, a lakiteleki népfőiskola nevében idelátogató interjúkészítők.
Dobradópuszta kivétel. Magyar többségű, a 107-es lélekszámból 87-en vannak. A gyerekek még beszélik a nyelvet, de az unokák többsége már a szerbet használja a magyar többség ellenére. Hiszen nincs magyar iskola. A temető is több magyart őriz, akárcsak a szép régi besztercebányai, tele magyar nevekkel, ahol azonban már nyelvtudásprobléma nincs.
Ami föltűnő, több generáció él együtt egy födél alatt e tájon. Emeletes házakban. Petrovics Szabó Eszter nyugdíjas, ma hagyományőrző. – Rumán élt és dolgozott, Újvidéken tanult, de „szíve visszahúzta” szülőfalujába.
A történelmi Karlócán is elenyésző a magyar. 8750 főből 182. A lakosság hetven százaléka ortodox, tehát szerb, kevés katolikus, de él itt mohamedán és olyan is, aki ateistának vallotta magát.
(Folytatjuk.)
Szalay Károly