Lezsák Sándor: „Nem hallgattuk a híreket, hanem a házunk kertjében történt a HÍR”

– Hogyan emlékszik vissza a rendszerváltást megelőző évek hangulatára: számított rá, hogy még az Ön életében bekövetkezhet a fordulat?

– Alig múltam hétesztendős, amikor 1956. november 4-én hajnalban a villamos helyett szovjet tankok dübörögtek Pesten, a Körúton. Tudatomban akkor kezdődhetett minden. Szüleim riadalma, nyugtalansága szinte átitatott. Tizenkét évvel később jött Prága, aztán a lengyelek. Vagyis: Corvin köz – Vencel tér – gdanski hajógyár. Ez a három jelképes hely számomra azt üzente, hogy van remény a változásra, bizonyította, hogy a megmozdulásoknak előbb-utóbb olyan következménye lesz, amely új helyzetet teremt, mert – nagyon egyszerű igazság ez – egyetlen birodalom hatalma sem tarthat örökké.

– Melyek voltak a Kádár-rendszer bukásának előjelei – elkerülhetetlenné vált a változás, vagy ki kellett kényszeríteni?

– A rendszerváltoztató folyamat – az én értelmezésemben – 1956. október 23-án kezdődött.

Százezres tömeg söpörte el a kommunista rendszert, amely a szovjet tankok segítségével még újraéledt. A szovjet birodalom és a titkosszolgálat irányításával, a külföldi kölcsönökkel, az állandó fenyegetettség tartósított állapotával a diktatórikus rendszer évtizedekig tartotta magát. De hittünk a változás lehetőségében, hitünket erősítette a lengyel pápa, a kelet-középeurópai, főleg a lengyel földalatti mozgalom, valamint a nemzeti emigráció biztatása.

Mindezt megelőzte sok helyi szerveződés, a szabadság köreivé formálódó kapcsolatok, amelyek egy-egy művelődési ház, könyvtár, egyházi közösség, író vagy épp folyóirat, például a szegedi Tiszatáj vonzáskörében alakultak ki. Ezek mindig a tűrés és tiltás határmezsgyéjén politizáltak, de pont a határok tágítását tekintettük feladatunknak. A változás esélyét a nagypolitikai történések gyorsították föl. A szovjet rendszer végelgyengülése, Gorbacsov peresztrojkája, s nem utolsósorban a lengyel Szolidaritás mozgalom is erősített bennünket.

– Ön milyen élethelyzeteket élt meg a hatvanas évek közepétől, amelyek arra késztették, hogy személyesen is a folyamatok alakítójává váljék?

– Már tízévesen tudatosodott bennem, hogy a Nyírségben élő nagyszüleim nem beléptek a termelőszövetkezetbe, hanem elvették tőlük a gyümölcsöst, kivágták a termő cseresznyefákat. Amikor 1969-ben Lakitelekre kerültem a pesti bérházak és a nyírségi kis falu valósága után, a szikrai tanyasi iskola, a családok egészséges életösztöne teremtett olyan helyzeteket, amelyek fejlesztették bennem a jobb élethelyzeteket szervező készséget.

A fiatal írók találkozóján, Lakitelek, 1979. május 18.

– Volt önben félelem, kétely – ha igen, miért –, vagy biztos volt a dolgában?

– Állandóan szervezkedtem. 1979-ben, a fiatal írók lakiteleki találkozóján Illyés Gyula tanított meg minket a kétely kezelésére: kétségünk ugyan lehet, de kétségbeesni soha nem szabad. Arra intett bennünket, hogy fölül kell kerekedni a megalázó történéseken, különben az ember belefullad a rideg köznapi valóságba.

Meg kell találni a lehetetlenből is a lehetséges felé vezető utat, mert a megoldhatatlan szituáció tönkreteszi az embert. A derűs életszemlélet viszont erőt ad.

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is végignevetgélte ezeket az éveket. Voltak kemény dilemmáink, hogy most merre tovább. Ezt éltem meg, amikor Lakiteleken egyre nehezebbé vált a helyzetem. Egyszer felhívott Ratkó József, hogy menjek Nagykállóba, ott megüresedett egy paplak, lesz lakásom, kapok állást. Egyedül Ratkó személye – a járási könyvtárban dolgozott – gondolkodtatott el, amikor töprengtem, hogyan tovább. De ez is csak egy pillanatig tartott. Nem lenne hőstett, gondoltam, ha most elmenekülnék. Volt bennem egy „csak azért is!”, mint ahogy nem mentem el arrafelé sem, hogy szamizdatot csináljak. Nem vagyok hajlandó Magyarországon, a saját hazámban illegalitásba vonulni! Mit képzelnek ezek! Jó érzés volt, hogy akikre figyeltem, mind hasonlóképp cselekedtek. Az MDF alapítói, a politikai aranycsapat: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba. Ők jelentették a példát, és ha az ember visszamegy a történelemben, ott is annyi kapaszkodót talál, ami mind segíti a nehéz élethelyzeteiben.

Bibó István sokat idézett mondása szerint demokrata az, aki nem fél. Könnyű ezt kimondani, de megvallom, ma is abroncsba szorít – no, nem a félelem, hanem – a féltés és a felelősség, ha az első lakiteleki találkozóra gondolok.

Amikor este háromnegyed kilenc után néhány perccel Fekete Gyula berekesztette a tanácskozást, és az utolsó vendégtől is elköszöntünk, üres volt a sátor, s hirtelen nagy csönd lett. Szinte súlya volt. Ott maradtam a családdal, s rám szakadt az egész nap minden öröme és feszültsége. Az járt a fejemben: nehogy elrontsak valamit. Attól tartottam, hogy a rendőrök elvehetik tőlem. Éreztem, hogy a sorsom elől nem menekülhetek. Szervezkedni kell. És sem Gabriella, a feleségem, sem a szűkebb család soha nem fogott vissza. A körülöttem szerveződő közösség pedig folyamatosan növekedett.

Három pillanatkép az elmúlt 30 évből:

1990. április 8. A választási győzelem éjszakáján bejelentem az eredményt.

- A lakiteleki találkozó megnyitóján köszöntöm a résztvevőket. ​​​​Az asztalnál a tanácskozást vezető Fekete Gyula és a vitaindító előadást tartó Pozsgay Imre.

- A házunk udvarán felállított sátor. Az első lakiteleki találkozó, 1987. szeptember 27.

– Melyek a legszebb személyes emlékei ebből az időszakból: mire gondol vissza a legszívesebben, mire a legbüszkébb?

– A három gyermekünk születése mellett az 1987-es lakiteleki találkozó megnyitójára. Nagy Lászlót idéztem: „A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül. Az újabb torokra mért ütés végezetes lehet.” Ahogy kimondtam ezt a mondatot, éreztem, hogy ennek tonnás súlya van. A közel 170 ember is érzékelhette, hogy most nem hallgatjuk a híreket, hanem itt, a faluszéli házunk kertjében, egy bérelt lakodalmas sátorban fog történni a HÍR.

– Van-e, ami miatt vegyesek az érzései, amit sajnál, vagy amiben csalódott?

– Az 1990-es szabad választások utáni időszakban erőfeszítés történt azoknak a súlyos sebeknek a gyógyítására, amelyeket a több évtizedes állampárti kormányzás okozott. Kevés volt a sikerélmény, annál több a kudarc. A legnagyobbnak azt tartottam, hogy az első szabad választáson nem sikerült kétharmados parlamenti többséget szerezni, így radikális változtatásra nem volt lehetőségünk.

Összegezve: ennyire voltunk képesek, ez történelmi léptékben nem sok, de nem is kevés.

A rendszerváltoztató történelmi pillanat számomra az volt, amikor 2011 áprilisában kétharmados többséggel elfogadtuk Magyarország Alaptörvényét, az új alkotmányt. Számomra is ez a nemzeti program, s ennek meghatározó része jelen volt már az 1987-es lakiteleki találkozó nyilatkozatában is.

1990. március 25-én, a választás első fordulójának éjszakáján Sinkovits Imre és a bíztató hírek társaságában

– Tudta-e magánemberként is átélni és élvezni a sorsfordító éveket, vagy a szerepe végig politikusi gondolkodást kívánt meg?

– Ma sem tudom mit jelent ez a fogalom: politikusi gondolkodás. Probléma nincs, csak feladat van, szoktuk mondogatni. Amióta az eszemet tudom, feladatok tornyosultak előttem. Van, amit a családban kell megoldani, édesapaként, vagy most már nagypapaként, van, amit a közéletben, a Parlamentben képviselőként, van, amit a Lakiteleken épülő Hungarikum Ligetben, leánykori nevén a Népfőiskolán, és van, amit csak írásban, versben, drámában tudok megoldani, feloldani.

– Mit üzenne az ifjú, rendszerváltoztató énjének 30 év távlatából – és mit üzenhet a fiatal Lezsák Sándor akkori életérzése a mai generációnak?

– Édesanyám 90 éves korában mondta: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig élek, jobban vigyáztam volna az egészségemre. Járvány idején ennél jobb tanácsot nem is adhatnék.

A cikk a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

KÉPMÁS MAGAZIN