Végre magába szállhatna az emberiség

Háborúban hallgatnak a múzsák, de ez nem volt mindig így, és szerintem most sincs így. Érzéketlenek inkább egymás iránt vagyunk, mindenkinek csak a saját fájdalma a fontos… Sajnos! Születni fognak koronavírusos versek, regények, drámák, dalok már most vannak, az élet vissza fog térni a megszokott kerékvágásba előbb-utóbb, de már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Semmi! Ebben biztos vagyok. - interjú Agócs Sándor költővel.

– Hogyan ünnepli egy költő a költészet napját?

– Ilyenkor mindig Petőfi Sándor költeménye jut eszembe: „Oh szent költészet, mint le vagy alázva, / Miként tiporják méltóságodat / Az ostobák (…) …Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” Aránylag sok verset olvasok máskor is, a költészet napján általában előveszem kedvenc költőm, József Attila verseskötetét és csak ámulok, hogy mekkora zseni volt, és csodálkozom, hogy életében nem becsülték túl sokra… Csoóri Sándor gondolatára érdemes még figyelni ilyenkor: „Költészet nélkül a leghitelesebb valóság is csak látszat.” Hát ezért kell verset írni! A költészet helyzete azonban – annyi más mellett – ma sem rózsás, s a költők pokoljárására most sem igen figyelnek. Nehéz, sőt lehetetlen elgondolni, hogy milyen viharok tombolnak az ember – különösen a verset író ember – lelkében, ám arra már kevesen gondolnak, hogy a költők pokoljárása nélkül mi lenne velünk?!

–Egy interjújában a következőket mondta: „rendkívüli érzékenység nélkül lehetetlen verseket írni. Ha néha nagyon magam alatt vagyok, verset kell írnom, különben belebolondulok!” A mostani időszak alkotás szempontjából termékenynek tekinthető?

– Számomra most nem tekinthető termékenynek ez az időszak, de talán majd eljön az az idő is. Ez most a várakozás, a töltekezés, a felkészülés ideje, és a reménykedésé is. Néha azért születik egy-két vers, mert ahogyan régebben megfogalmaztam, verset írni minden körülmények között muszáj, főleg, ha az ember nem akar beledögleni idő előtt… „Naponta szétszednek, de nem rak össze senki…”, így kezdődik az egyik versem. Valóban kivételes lelki érzékenység kell a versíráshoz, és kivételes pillanat is szükséges hozzá, ami nagyon ritka.

– Gyakran nyúl vissza verseiben történelmi eseményekhez, miközben nagyon is a jelenkor emberének üzen. A világot megállásra kényszeríti egy aprócska, ugyanakkor koronásként emlegetett vírus. Ön szerint mi ennek az üzenete? Jó lesz, ha az ember nem is helyezi vissza a fejére a koronát, ahogy azt korábban tette, és elkezd az énközpontú gondolkodásán finomítani?

– Szerintem az üzenete mindenképpen az, hogy végre magába szállhatna az emberiség! Most látható igazán, hogy mire vezet a mérhetetlen önzés, a hatalomvágy, a pénz istenítése, a lelkek rombolása, az öldöklés, az eszeveszett pusztítás. Nincsenek véletlenek! Most összerezzent az egész világ és meglepő módon, nem értik, hogy mi történik. Pedig a vírus nem válogat! Valami nagy ártalom érkezése várható volt már 2015-től, hogy messzebbre ne menjünk. Nem most kellene elkezdeni imádkozni, hogy segíts meg bennünket, Urunk!...

– Több mint két évezred választ el bennünket Krisztus születésétől. Az idő közelebb vagy távolabb visz bennünket tőle vagy most kapunk egy esélyt, hogy az oltalma alá szaladjunk?

– Erre talán senki sem tudja a választ. Jelenleg Európa haláltusája zajlik. Akkora drámát élünk, lehet, hogy évekig is eltart, s ehhez kell rendesen lelkierő! Krisztus oltalmára eddig is szükségünk volt, és úgy gondolom, ezután is szükségünk lesz.

– Krisztus feltámadásának öröme és egy sok emberáldozatot követelő világjárvány sajátos színezetet ad az idei húsvétnak. Hogyan kezeli ezt a kettősséget a költői lélek?

– Én is emberből vagyok, tehát én is félek, hogy mi lesz ebből. Mi lesz a családommal, az ismerőseimmel, a munkatársaimmal… Vallásos családba születtem, sokat jártunk templomba, hosszú ideig még ministráltam is. Sőt, lehet, hogy hihetetlen, de kívülről tudtam a miserendet latinul! Mára persze elfelejtettem… A hitét egyébként bárhol meg tudja élni az ember. A családunkat szétdobálta a kommunista rendszer, de ha nem lettünk volna vallásosak, valószínű nem bírtuk volna túlélni. Édesapám a háborút, a hadifogságot, az ártatlanul elszenvedett börtönt, Édesanyám mindezeken túl a gyermekét, a 14 éves bátyám elvesztését. Később, hároméves noszogatásom után Minden ideköt címmel megírta az életrajzát, a családunk kálváriáját, többek között a saját börtönélményeit, ő sem maradhatott ki… A jánoshalmi könyvbemutatón az est végén felállva tapsolt neki kb. 150 ember! Nagyon boldog volt. Végre kapott egy kis elégtételt az átélt évekért. ... Ez a húsvét most befelé fordulásra kényszeríti az embereket, senki nincs biztonságban, végre rájött mindenki, hogy sebezhetők vagyunk, s innen csak megújulni lehet, emlékezni, de nem felejteni, és túlélni. Látom naponta az embereken, hogy a szívekben lévő rettenet kiül az arcukra. Nagyon szomorú látvány. Ilyenkor a költői lélek se repdes…

– Világjárvány idején érzékenyebbé válik a lelkünk a líra iránt vagy már annyira bekérgesedett a lelkünk, hogy érzéketlenné lettünk és csak a bizonytalanságnak, a félelemnek marad hely?

– Háborúban hallgatnak a múzsák, de ez nem volt mindig így, és szerintem most sincs így. Érzéketlenek inkább egymás iránt vagyunk, mindenkinek csak a saját fájdalma a fontos… Sajnos! Születni fognak koronavírusos versek, regények, drámák, dalok már most vannak, az élet vissza fog térni a megszokott kerékvágásba előbb-utóbb, de már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Semmi! Ebben biztos vagyok.

– Az Antológia Kiadó és Nyomda Kft. ügyvezető igazgatója, felelős szerkesztője. Hogyan találja meg az egyensúlyt, a középutat egy kézirat esetében: mekkora önuralmat igényel egy költő-szerkesztőtől, hogy jobbá tegyen egy művet, de megmaradjon a szerző saját hangja?

– Alázat nélkül ne menjen senki szerkesztőnek, mert csak kárt okoz. Nekem látszólag könnyű a helyzetem, mert ismerem a másik oldalt, a szerzők oldalát is, tehát tudom, milyen érzékenyek, hiszen néha én is „szerző” vagyok. Minden kézirattal egyforma alázattal és odafigyeléssel kell foglalkoznom, ez alól nem lehet kivétel. Elsősorban igényes szépirodalmi és történelmi témájú könyvek megjelentetésére vállalkozunk, de volt könyvünk II. János Pál pápáról, Gyulay Endre püspöktől, Bábel Balázs érsek atyától vagy Bozók Ferenc papköltőtől is. Közben persze a fiataloknak is teret adunk, hiszen én is nagyon örültem, amikor engem pátyolgatott annak idején Buda Ferenc, Lezsák Sándor vagy Serfőző Simon. Nem felejtettem el, mit jelent az odafigyelés, mit jelent elindítani valakit a pályán. Mindenkinek azt szoktam mondani: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad és s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.” (Petőfi Sándor: A XIX. század költői) A fiatalok közül legtávolabbra Zsuffa Tünde jutott, jó érzés, hogy a „szaglásom” nem csalt, hiszen már a hatodik regényét írja…

Sorsszerű volt az idekerülésem is. Lezsák Sándor hívott, akivel már negyven éve ismerjük egymást. Az idén lesz az Antológia Kiadó 30 éves, ma már egyre több ismert író szeretne nálunk megjelenni, ennél nagyobb elismerés nem kell! A munkatársaimnak sűrűn szoktam mondogatni, hogy csoda csak akkor van, ha megteremtjük! Eddig négy saját verseskötetem jelent meg, ez lehet, hogy kevés, de közben eddig pontosan 341 könyvet segítettem világra! És tudjuk, egyáltalán nem mindegy, hogy közben az ember miről is hallgat!... Mi még tudtuk: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.” Istenem, ki olvas ma Pilinszkyt!?… Hiába ír valaki akár húsz kötetet is, ha nem mond semmit! Mindig voltak túlszerepeltetett ügyeletes üdvöskék, ma is vannak szép számmal. Mindegyik olyan, mint a szárízík-tűz: hirtelen fellobban és kialszik, s nem marad utánuk semmi. Semmi! Az izzadságszagú költészettől azonban ma is irtózom! Messziről felismerhető! Szánalmas, ha valaki úgy akar dudás lenni, hogy a pokolnak még a hírét se hallotta… A versírás mellett nekem több évtizede a könyvkiadás, a könyvkészítés is igazi költészet. Minden egyes elkészült új könyv valójában egy kész vers. Olyan természetességgel az – hiszen benne van az életem! –, ahogyan feljön a Nap, ahogy minden reggel felébredek. A költészet ennyire egyszerű.

– A Szonda Ipsos pár éve készített egy átfogó kutatást a Fiatalok olvasási szokásai Magyarországon címmel. E szerint a 15-25 év közötti korosztály mindössze 7 százaléka olvas naponta. A fiatalok 35 százaléka „ritkábban, mint havonta” olvas, míg közel harmaduk (28 százalék) egyáltalán nem. Okként azt jelölték meg a leggyakrabban, hogy nincs rá idejük. Tényleg csak az idő számít vagy túl nagy a zaj, túl sok a kísértés, hogy a jó történetek megtalálják a fiatalokat?

– Végtelenül elszomorító mindez. Nem is tudom, mit mondjak. Valóban túl nagy a zaj. Nekünk az általános iskolában nagyon sok verset meg kellett tanulnunk kívülről, sajnos ma már ez nem divat, pedig ez lenne a Nemzeti Alaptanterv minimuma! Hová jutunk, ha a mai fiatalok nem olvasnak semmit, nem tudják a kötelező memoritereket, csak az okostelefonjukat nyomogatják állandóan? Nincs rá idejük? Ez viccnek is rossz. Elismerem, nagy a kísértés, de önuralom is van a világon! Megértem, hogy a technika vívmányaival könnyebb az életünk, de ne a gép uralkodjon már az ember fölött! Nekem sincs okostelefonom, csak buta, de telefonálni lehet vele, hiszen arra való. Hol voltak a szülők, a pedagógusok, akiknek meg kellett volna tanítaniuk a diákokat az alapokra? És hol vannak most? Inkább nem folytatom…

– Ön melyik három könyvet választaná, ha karanténba kerülne és limitált lenne azoknak a műveknek a száma, amit magával vinne?

– Nem lehetne négy?... József Attila verseit, Nagy András Savonaroláról szóló könyvét (Magvető, 1980), valamint Cseh Tamás dalait-lemezeit. Tudom, sokan illemből a Bibliát mindig oda szokták írni, mert az ugye milyen jól hangzik! Én most csak idegondolom.

– Költészetének visszatérő motívuma az idő. Ön szerint képes lesz valaha az ember megbékélni azzal, hogy születése pillanatától folyamatosan a halál felé közelítünk? Vajon ez a tudattalanba letuszkolt frusztráció okozza az értékválságot, azt, hogy léleképítés helyett a pénz, az anyagi javak birtoklása, hajszolása tölti ki a végtelennek tűnő idő aprócska szeletét, amit egy emberöltő felölel?

– Szerintem az emberek többsége soha nem lesz képes arra, hogy megbékéljen azzal, előbb-utóbb meg fog halni. Ki képes erre? Főleg azért, mert nem tudjuk, mennyi időnk van még. A régiek bölcsessége szerint – ha jól emlékszem – a jó értelemben vett teljes emberi élethez az kell, hogy az ember hagyjon jelet maga után, akkor volt értelme az életének: legyen gyermeke, ültessen el egy fát, és írjon egy könyvet. Tehát bízzon a jövőben! Én már megtettem a magamét. Sokan mondják, hogy a költészet Isten ajándéka. Illik méltóképpen bánni vele. Én sem szeretném megtudni, hogy mennyi időm van még, de sokszor érzem úgy, ott legbelül, hogy a Jóistennek még tervei vannak velem itt a földön…

www.gondola.hu

Kövesse Lezsák Sándor tevékenységét facebook oldalán is!