Erősen figyeltem, sokszor ismételve a lépéseket, bizony kicsit megizzadtam, de nagyon jó érzés töltött el. Az alaplépéseket már tudtam, a fiatalasszonyok is örültek, hogy egy fiúval gyarapodott a létszám. Voltaképpen így ragadtam a csoporthoz egy csütörtöki próbán, majd a következőn, s jöttek a hetek, múltak az évek. Valószínűleg már akkor több volt a leány, mint a legény, így párom is akadt bőven, mindig más és más, de később ez is letisztult.
(Nagyításhoz kattintson a képekre!)
Erdélyben már jártam azelőtt, ezért örültem, hogy Gyula onnan gyűjtötte a táncokat, amit aztán eltanultunk tőle és sok gyakorlás után előadhattunk táncházban, vagy fellépések alkalmával. A Kösöntyű nevet később vettük fel, de olyan, mint ha mindig is velünk lett volna a kezdetektől. Jelentése egyszerű, bár nem mai keletű szó, ékszer, kitűző, melldísz, bross. Mivel mi is különbözőek vagyunk, ezért választottuk ezt a nevet, s szerintem jól is hangzik. Bár nagy fellépéseket a nyilvánosság előtt még nem terveztünk, mégis belefolytunk abba, hogy tudatosan adjuk át a hagyományt, a szó szoros értelmében, óvodásoknak, iskolásoknak, felnőtteknek egyaránt.
A felénél megálltunk kicsit, megünnepeltük a 10 évünket, és gálaműsorral készültünk a művelődési házban. Sok gyakorlás mellett már több mint hét táncot jártunk, kis vásári jelenettel fűszerezve a színpadon, amolyan lókupecest, vagy épp pityókás siratósat. Számomra nem volt idegen a színpad, hiszen évekkel azelőtt tagja voltam a helyi színjátszó körnek. Külföldi vendégek is szerepeltek ezen az eseményen, hiszen mi is jártunk a müncheni Komámasszony néptáncegyüttesnél, de voltak a környező településekről is. Azután eltelt ismét öt év, ismét egy előadás a faluban, ismét táncokkal bővülve tudásunk. Ez alatt jártunk Bécsben, és Székelyföldön több alkalommal, ahonnan sok-sok ismerősre tettünk szert, barátságok szövődtek és nemes lelkek találkoztak.
Kijártunk a Népfőiskolára próbálni a Széchenyi házba, no és fellépéseink is akadtak itt bőven. Meg a faluban is, ahol a majálisok alkalmával színesítettük a programot, vagy szüreti mulatságon vettünk részt és a bálakat rend szerint mi nyitottuk meg. Aztán még a környező településekre is eljártunk, mert a közönség között abbéli képviselők is látták táncainkat, megtetszett és elhívtak az ő kis falujukba, vagy városaikba. Utazásaink alkalmával közös költségeken osztoztunk, s mi egyebet nem kértünk csak útiköltséget és egy helyet, ahol átöltözhettünk. Apropó utazás. Erdélybe sokszor utaztunk gyűjteni táncokat, dalokat, ruhákat, táncoltunk is és volt, hogy csak kirándultunk Székelyföldön. Megjegyzem, Kecset áll szívemhez közel, de hogy senki meg ne sértődjön, mindenhol megragadott egy dolog: az egyszerű és mindenféle sallangmentes, színtiszta, ŐSZINTE SZERETET.
Saját próbatermet kaptunk a Népfőiskolán, ahol gondtalanul folyhattak a próbák. Tükrös oldalú terem, fapadlóval, sok szép népi motívummal díszített falakkal és tárgyakkal. Vezetőnknek köszönet érte. Nem említettem még, hogy az egyes tájegységek táncait eredeti népviseletben táncolják az asszonyok, van a ruhák közt 100 éves darab is. Sokan kipróbálták velünk a tánctanulást, fellépést, bulit, sajnos pár hónap, vagy egy két év után le is morzsolódtak, egyéb okok miatt, de a kemény mag ma is táncol. Sőt, már az unokájuk is. Vannak kik 3 gyermek mellett hűek maradtak a tánchoz és belefért a gyereknevelés, a hagyományápolás, de voltak olyanok is, akik máshol próbálkoztak, vagy egyszerűen csak feladták, elfáradtak. Nem vagyunk egyformák.
Sőt, nagyon különbözőek vagyunk. 2 éve újabb kis csapat jött össze, 25, 30 évesek. Szám szerint 6 pár és még néhányan. Jó látni, hogy a “kis Kösöntyű” egyre ügyesebb, lelkesebb, eltanulják a lépéseket és már velünk együtt lépnek fel. Utánpótlásra szükség van, így figyelünk rájuk, olykor még tanácsokkal segítjük őket. 2013-ban, az ő segítségükkel készültünk az ünnepségre. 20 évesek lettünk. Nehéz ezt összegezni, úgy eléd tárni, hogy mindent láss, de talán betekintést kaptál e kis közösségbe, főleg akkor, ha ismersz bennünket, figyeltél ránk, és érzed, hogy nem csak adtunk, hanem Te is élményt kaptál. Mottónk egyike, hogy: a tánc, a szemnek és léleknek üdítője legyen. Május 26.-án így ünnepeltünk a Művelődési Házban. Óvodásokkal, iskolásokkal, a családtagokkal, támogatóinkkal, barátokkal, ismerősökkel, kiknek mi is köszönettel tartozunk. Csodálatos élmény volt a taps, miben annyi minden volt. Volt őszinteség, szeretet, erő, kitartás. A színpadon állva, elérzékenyülve arra gondoltam, hogy minden fáradtságot, sok próbát, időt megér a pár perces alkalom, hogy neked táncolhattam. Szerintem a könnyek még őszintébben csillogtak, örömmel, mosollyal, s gondolataink a múlttal egybeolvadva, a jövőt fürkészték.
Köszönöm feleségemnek, Ildikónak, hogy ennyi éven át támogatott, mosta és vasalta a táncos ruháimat, és nem utolsó sorban, hogy elkísért utamon és sok-sok szép felvételt készített a csoportról, örök emlékül.
Köszönöm a Kösöntyűnek az elmúlt éveket, külön azoknak kikkel sokat táncoltam, leginkább Rita páromnak. El sem hiszem mennyi mindent átéltünk együtt, legyen az akármi; türelem, mosoly, könny, betegség, utazás, morgás, de a legfontosabb az őszintesége. Remélem, még sok évet töltünk együtt színpadon, vagy betonon, vagy füvön együtt táncolva.
Köszönet illeti vezetőinket, Gabikát és Gyulát, hogy biztosították a hátteret a hagyományőrzéshez, türelemmel álltak az akadályok leküzdéséhez és hozzám. Isten áldja őket.
“Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő. “ (Wass Albert )
Kovács Sándor