A szabadegyetemen a kollégisták nagy lépést tettek az összetartó szakmai és baráti közösségé válás irányába. Ezt az együtt töltött öt nap, a csapatépítő- és sportprogramok, a kirándulás, a közös éneklés és mulatság és a kisebb csoportokban lefolytatott beszélgetések mind-mind alátámasztották és erősítették.
A program összeállítása során – összhangban az eredeti elképzelésekkel, valamint a májusban kapott visszajelzésekkel – nagy figyelmet fordítottunk arra, hogy ezúttal a csapatépítő és készségfejlesztő alkalmak domináljanak, míg klasszikus előadásból kevesebb legyen.
Következzen az együtt töltött öt nap részletes beszámolója!
A szabadegyetemet a Szironta Csengettyű Együttes összeállítása indította, különleges dallamokkal adva meg az előttünk álló napok alaphangját. A zenei megnyitót Lezsák Sándor rövid köszöntője követte, aki Hoffmann Rózsának, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkárának adta át a szót. A nagyjából egyórás prezentáció az új oktatási törvények mögött húzódó elképzelésekről szólt. Beszéde zárásaként kinyilvánította azon szándékát, hogy az oktatási rendszer reformját még idén ősszel elfogadja a Parlament, hozzátéve, hogy a legfontosabb szempont a nemzeti tanügy kialakítása. Őt Font Sándor, a Parlament mezőgazdasági bizottságának elnöke követte, aki szerint „2040-re a termőföld nagyobb kincs lesz, mint a kőolaj”, ezért az Orbán-kormány alkotmányos védelem alá helyezte a hazai termőföld- és vízvagyont. Elhangzott továbbá, hogy a mezőgazdaságot a népesedési politika részévé téve 300-400 hektárnyi termőföldhöz kívánják azon fiatalokat juttatni, akik vállalják, hogy a földből élve, 25 év alatt legalább 3 gyermeket felnevelnek.
Az estét a hétfői dalversenyre való készülés zárta. Itt öltöttek először formát azok az elképzelések, amelyekről előzetesen már sok-sok levél született, és amelyek mind arról szóltak, hogy milyen dalcsokrot és azt milyen formában kellene kollégiumunknak előadnia, mi az, amire képesek vagyunk és mi az, ami belefér összesen kb. 5 órányi próbába. Az este során mi voltunk felelősek a tábortűzért – amíg az égő, majd izzó faágak körül ember volt, vigyáztuk és tápláltuk a kollégiumok tüzét. Fázósan és füstösen tértünk nyugovóra.
Szombaton reggel kezdetét vette a szabadegyetemre szervezett azon programok sorozata, amelyek során a kollégisták a szokásostól eltérő helyzetekben próbálhatták ki magukat. Kéthelyi Eszter, a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének projektmunkatársa és Kristófné Gungl Rita, a Szent-Györgyi Albert Kollégium szervezője vezetésével példák sorozatát láthattuk és tapasztalhattuk meg azzal kapcsolatban, hogy csoportmunka közben hogyan adjunk és fogadjuk visszajelzéseket. A visszajelzések a csapatmunka alapját jelentik, hiszen annak megfelelő kommunikálása, hogy hogyan látjuk a másik tevékenységét, illetve mások hogyan látják a mi szerepünket, képes egy közösséget építeni. A trénerek mindenkinek feladatul adták, hogy az előttünk álló napokban tessék kipróbálni az itt látott és tanult technikákat!
Az ebédre nem sok idő maradt, mert Olajos István, a Lakiteleki Általános Iskola igazgatója már várt ránk. Harmadjára töltöttek több napot a kollégisták a Népfőiskolán, mégsem volt idejük a környék megismerésére. Ezen segített az igazgató úr előadása, valamint az azt követő, buszos kirándulás. Ennek során látogatást tettünk Bagi Ferenc lakiteleki plébánosnál, aki megmutatta nekünk a római katolikus templomot, az azzal egybeépült otthonát és féltve őrzött relikviáit, amelyek között egy kisméretű Biblia is található, az első lapján az alábbi beírással: „A Magyar Kommunista Párt XIV. kerületi szervezete könyvgyűjteményéből ajándékozzuk szeretettel. Áldás legyen azon, aki a tanítás szerint él. 1947. VIII. 31.”
Ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemekkel gazdagabban szálltunk fel a buszra, hogy Biró Marianna és Illyés Eszter kollégista társaink, valamint Molnár Zsolt kalauzolásában megtekintsük a tiszaalpári tájat.
Az egész hétvégére jellemző volt az állandó időhiány: sietnünk kellett vissza a Népfőiskolára, ahol Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke már várt ránk. Vele egy nagyon érdekes és tanulságos vitát folytattunk arról, hogy mi a hatalom és mit jelent az, hogy valakinek a hatalmában áll megtenni valamit. A vitakultúra sajátos börzéje volt az egy órásra tervezett beszélgetés, amit sajnos nem tudtunk érdemben lezárni – ismét közbeszólt a csengő, hogy az időnk lejárt.
Gyorsan próbáltunk még egy rövidet a dalversenyre, majd a vacsorát követően visszatértünk a Kölcsey házba, ahol Lezsákné Sütő Gabriella és Fantoly Gyula néptáncosok fogadták a táncos lábú kollégistákat.
A vasárnap reggelt a Szent István kápolna harangjának kondulása indította: 7 órakor felcsendült a gitár- és énekszó. Jávorka Lajos atya tartott szentmisét a kollégiumok részére.
Májusban sikerült egy saját hagyományt teremtenünk: akkor, egy kósza gondolat alapján kitaláltuk, hogy mi lenne, ha a kollégisták 10 percben bemutatnák kutatásaikat? Míg akkor kettő, ezúttal, a délelőtt során öt ilyen előadást hallhattunk: Kasznár Attila, Fábián Margit, Bóta András, Jurecska Laura és Biró Marianna repítettek el miket Kínába, Los Alamosba, a hálózatok, valamint a műszálas alapú biofilm hordozók és a Duna-Tisza köze világába. A velük szemben ülőknek nemcsak hallgatniuk kellett: pontozólap segítségével értékelték az előadót és az előadást, értékes visszacsatolást adva számukra.
A kollégiumot egy olyan kötet megjelentetésével fogjuk zárni, amelynek fejezeteit kollégistákból álló alkotói közösségek írják. A munka végigkíséri majd a teljes képzést, és minden alkalommal fogunk vele valamennyit foglalkozni. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy olyan csoportmunka, amelyen különböző érdeklődésű és hátterű résztvevők dolgoznak. Ebből a szempontból kulcsfontosságú, hogy rendelkezzenek olyan tapasztalatokkal, amelyek előreviszik őket, és amelyek alapján képesek a felmerülő nehézségeket kezelni. Erre vonatkozóan hangoztak el hasznos ötletek és tanácsok a „Hatékony csoportos együttműködés” című beszélgetésben, ahol Molnár Zsolt, az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének főmunkatársa osztotta meg a MÉTA-projekt vezetése során szerzett tapasztalatait. A MÉTA-projektben 199 ökológus működött közre azzal a céllal, hogy megalkossák hazánk élőhelyeinek térképi adatbázisát. Rajta kívül Kéthelyi Eszter és Kristóf Péter válaszoltak a moderátor, Kristófné Gungl Rita kérdéseire. Ezt követően megnéztük, hogy az elhangzottak miként működnek a gyakorlatban: a rendelkezésre álló egy órában az alkotói közösségek tovább pontosíthatták az elképzelt kötet-témákat. Sor került két csapat fúziójára, valamint azok is orientálódhattak, akik a májusi alkalommal nem tudtak jelen lenni.
A délután csapatépítő tréninggel folytatódott. Trénereink, Ditzendyné Frank Mariann és Ditzendy Károly Arisztid (mindketten a HROD Közösségi Társadalomfejlesztési Központ munkatársai) arra kértek minket, hogy alakítsunk „cégeket”, amelyeknek majd repülőket kell tervezni és gyártani, és egy szokatlan versenyben felülmúlni a versenytársakat. Amikor már több perce ismertették a szabályokat, kezdtünk kétségbe esni: mi lesz ebből!?! Érezni lehetett, ahogy az izgalom fokozódik, a légzés felgyorsul és az adrenalin termelődésnek indul. A csapatok – fő szempont szerint – a kötet alkotói közösségei alapján jöttek létre.
Fél órát kaptunk, hogy megtervezzük és teszteljük a gyártandó prototípust és összeállítsuk a gyártási tervet. Előre meg kellett adnunk, hogy melyik alapanyagból és eszközből mennyit rendelünk. A fel nem használt anyagokat is ki kellett fizetni. A megrendelő előre rögzített árat fizetett minden legyártott repülőért, de a selejteseket nem vette át, így a minőségre is nagy hangsúlyt kellett helyezni. A fél óra leteltét és némi konzultációt követően eldördült a rajtpisztoly: 8 percünk volt, hogy a gyártási tervet megvalósítsuk és a jelzett mennyiségű repülőt – kifogástalan minőségben – legyártsuk.
Mindenkinek járt a keze, a csapattársak biztatták egymást, a szervezők figyeltek a szabályok betartására és minden perc elteltét jelezték. A gyártásra rendelkezésre álló idő letelte után következett a minőségi teszt és a gépek átvétele. Tíz, véletlenszerűen kiválasztott gépből 8-nál többet kellett legalább 5 méterre elröptetni. A minőségileg nem megfelelő gépeket a megrendelő nem vette át és a társaság így árbevételtől esett el. Az átvett gépek száma egy táblázatba került, ami az utolsó tesztet követően mutatta a kialakult sorrendet. A realizált profitnál volt egy sokkal fontosabb szempont: mindannyian kipróbálhattuk, hogy hogyan viselkedünk, miként kommunikálunk, hogyan adunk visszacsatolást egy csapatban, felfokozott állapotban, éles-szerű körülmények között. Levezetésként fogtuk a több száz papírrepülőt és megreptettük őket a Kölcsey ház galériájáról. Mindenki újra gyereknek érezhette magát, öröm volt nézni a papírrepülőket dobáló kollégistákat!
Mivel a hétfői dalversenyre tervezett előadásainkkal még nem álltunk jól, megegyeztünk, hogy Sillye Jenő és családja esti koncertje után még próbálunk 1-1,5 órát. A próba és néhány, otthonról hozott finomság kellően megalapozta hangulatunkat, amit a bárban tovább fokoztunk. A jó zene többeket táncra perdített, de volt, aki valamelyik sarokból, netán a pultot támasztva szemlélte az eseményeket vagy beszélgetett hajnalig.
A hétfő plenáris előadással kezdődött: elsőként Somogyi Győző, grafikusművész beszélt a magyar hadviselésről, valamint a katonai hagyományőrzés fontosságáról. Őt Kovács Miklós követte, aki a valóságot igen pontosan felidéző, élvezetes előadásában végigpörgette előttünk a kárpátaljai politikai élet ismert és kevéssé ismert eseményeit, szereplőit, a színfalak mögött zajló játszmákat, alkukat és a magyarság esélyeit. Egy teljesen más világot mutatott be: olyat, ahol az általunk megszokottól igencsak eltérő szabályok uralkodnak. Előadása közben megérkezett Placid atya, aki egyből nagy tapsot kapott. Ezt megköszönve hozzátette, hogy az ő előadása közben sem fogunk unatkozni!
Alig bírtuk kivárni, hogy leteljen a Kovács Miklós előadását követő szünet. A 95 éves pap bácsi fürgén ugrott fel a pulpitusra, majd mesélni kezdett: a GULAG-on töltött 10 évét foglalta össze mindössze 1 órában. A velünk töltött idő alatt bizonyította, hogy Placid atya a miénk! Csodálatosan derűs személyiségével, hihetetlen energiájával és fáradhatatlan lelkületével mindenkor azt bizonyítja számunkra, hogy a szeretetben képesek vagyunk az összefogásra!
A délutánt próbával nyitottuk – ez volt az utolsó alkalom, hogy az esti fellépés előtt mindent a helyére tegyünk. Az utolsó simításokat is elvégeztük: újra elpróbáltunk a teljes műsorszámot, egyeztettük a menetrendet, átbeszéltük az öltözéket és a forgatókönyvet. Ezt követően ismét egy olyan program következett, amire eddig még nem került sor: a kollégiumok fociban, röplabdában, ping-pongban és sakkban mérhették össze tudásukat. Az esemény, amellett, hogy alkalmat adott a testi és szellemi elfáradásra, a csapatjáték gyakorlásának is teret biztosított.
A közösségi események sorában egyedülálló élményt jelentett a hétfő esti dalverseny, amely első ízben került megrendezésre a Népfőiskolán, a Kárpát-medencei Szabadegyetemen részt vevő kollégiumok között. A verseny előkészületei már hónapokkal a nyári egyetem előtt megkezdődtek. A kollégiumok vezetői egyeztették a dalverseny alapvető koncepcióját és így már előzetesen lehetőség nyílt az ötletelésre. A mi kollégiumunk is félkész ötletekkel, továbbá az elképzeléseket támogató jelmezekkel és kiegészítőkkel felszerelkezve (pl. fűszoknya, dél-afrikai zászló, kimonó, xilofon) érkezett meg Lakitelekre. Érdekes volt felfedezni a szálláshelyen, zárt ajtók mögött próbáló hegedűsöket, nagy kíváncsiságot keltve kollégistáinkban, hogy vajon mivel készülnek a többiek.
Az este során – sorhúzás alapján – elsőként a Balázs Ferenc Kollégium lépett színpadra, mesés népviseletekben, amelyek közül kiemelten nagy figyelmet kapott az úgynevezett „búsuló juhász jelmez”. A hegedűsök mellett titkos fegyverük is előkerült: egy klarinétos, aki professzionális módon varázsolt népies dallamokat a Kölcsey ház falai közé, melyet a kollégisták a Nótafa vezényletével, népdalcsokorral, majd hegedű kísérettel tovább színesítették. A második fellépő az Apor Vilmos Közéleti Kollégium volt, akik a cappella szólaltatták meg választott népdalaikat. Ez idő alatt a mi kollégiumunk már izgatottan várta saját szereplését. Lapádi karikázókat választottunk, amelyhez jól illettek a fiúk csujogatásai. Nagy élmény volt a lányokkal kört alkotva, egymás szemébe nézve énekelni és táncolni, majd kikacsintani a csujogató fiúsorra, ahogyan tagadhatatlanul büszkén szemlélték produkciónkat. Vidáman élveztük, hogy közös munkánkból sikerült valamit megmutatnunk.
Rövid szünet után a verseny a Mai dal kategóriával folytatódott, amibe – szabadabb műfajánál fogva – sokkal több fantáziát lehetett bele vinni. (Az egyetlen kikötésnek az számított, hogy gépi/elektronikusan előállított hang és kép ne kerüljön felhasználásra.) A fellépők sorrendje megegyezett a népdaléval, tehát elsőként a Balázs Ferenc Kollégium lépett színre. A szóló produkció ezúttal sem maradt ki az összeállításból, hiszen a kollégium legifjabb tagjának előadásában „Németh Lehel: Fogj egy sétapálcát!” című híres slágerét láthattuk, amelyet a kollégium által együttesen megszólaltatott – a Honfoglalás című filmből jól ismert – „Kell még egy szó…” kezdetű népszerű dal követett. Az Apor Vilmos Közéleti Kollégium egy mindannyiunk által kedvelt mai slágerrel, a Magna Cum Laude együttes „Vidéki sanzon” című számával rukkolt elő, amelyet ízléses gitárzenével kísértek, majd néhányan táncra is perdültek közülük, egy kisebbfajta spontán házibuli hangulatot varázsolva a színpadra. Ekkorra nálunk már tényleg tetőfokára hágott az izgalom, hiszen mindannyian tudtuk, hogy a mi Mai dal összeállításunk kockázatos választás, amelyet jól előadni minden résztvevő számára kihívást jelentett. Az „Álomkép a hazatalálásról” fantázianévre hallgató produkciónk első színében feketébe öltözött útkereső emberek csoportja jelent meg, akik az „István a király” c. rockoperából ismert dallamokkal kiáltoztak, hogy „Segítsetek!”, miközben megérkeztek utazásuk első állomására, Amerikába. Itt cowboynak öltözött fiúk és lányok énekelték a „Cotton eye Joe” névre hallgató slágert. Mivel ezt a tévelygőknek nem sikerült megtanulniuk, ezért továbbálltak. Majd feltűnt a következő szín: az afrikai kontinens. Itt a KFT együttes „Afrika” című dalára lejtettek törzsi táncot az imitáltan sötétbőrűek, amely szintén nem nyerte el az útkeresők maradéktalan tetszését, ezért tovább barangoltak, segítségért kiáltozva. Egyszer csak furcsa xilofon hanggal kísért thai chi mozdulatsorra lettek figyelmesek, amelyet érthetetlen kínai ének követett – nincs kétség: ez itt Ázsia, de valahogy ezek sem ők, ez sem az otthon, amit keresnek! A csapat tovább bandukolt, mígnem egy lobogó piros-fehér-zöld zászlóra és egy szívet melengető nyelven énekelt slágerre lettek figyelmesek… Ebben minden kétséget kizáróan megtalálták önmagukat, rájöttek, hogy ők magyarok és hazataláltak, mi több, barátokra leltek. Ezzel a felismeréssel megszűnik a nyomasztó álom és a valóság életre kel, a különböző kontinenseket szimbolizáló társak önmaguk lesznek és egymás vállába kapaszkodva együtt dalolják Máté Péter híres slágerét, hogy „Azért vannak a jó barátok…”.
Produkciónk itt érkezett nyugvópontra, szemeinkben felhőtlen boldogság csillogott, ahogy ringatóztunk és élveztük, hogy összetartozunk. Megcsináltuk! A jutalom nem maradt el: előadásunkat a közönség hálás tapssal díjazta. A színpadról levonulva meglepetten tapasztaltuk, hogy a taps nem akar múlni, az erősödni hallatszik. Mi mégis úgy éreztük, a függöny legördült, ez már nem csak rólunk szól, hanem az estéről, a mi közös összejövetelünkről. Így egy hirtelen ötlettől vezérelve újra elindítottuk az „Azért vannak a jó barátok” című dalt, amelybe a többiek azonnal bekapcsolódtak, majd néhány perc rendeződés után egyszer csak mindannyian „egymás vállát fogva öleltük át az egész Kölcsey házat”, hiszen akkora kört alkottunk, hogy körbeértük a termet. Ahogy végignéztünk egymáson, jó néhány arcon a meghatottság jelei mutatkoztak. Akkor ott, ringatózva megtapasztaltuk az együtt éneklés közösségformáló erejét, amely új érzéshez ragaszkodni kívántunk, ezért még további énekekre zendítettünk rá, például a Honfoglalás című film legismertebb slágerére. Ezt a zárójelenetet az élet írta vagy talán a Jóisten mosolygott egyet reánk, ahogyan tenyerébe pillantva meglátta bennünk az ártatlant és a szeretni akarót, az összetartozni vágyót… Akkor este újra Kodály országa voltunk, méltó örökösei népünk zenei kincsének, énekszóval lelki táplálékot nyújtva magunknak és egymásnak. Egy pillanatra, a mámor hatása alatt sokan úgy éreztük, hogy talán nincs is szükség eredményhirdetésre, hiszen mindannyian nyertünk; de a háromtagú zsűri (Dr. Bíró Zoltán, ifj. Fekete Gyula, Sólyom Balázs) felelősséggel vállalta a rá helyezett terhet, teljesítette megbízását és rövid szünet után eredményt hirdetett.
A zsűritől olyan értékelést hallhattunk, amely minden kollégium számára, minden egyes produkció tekintetében tartalmazott tanulságokat, megszívlelendő észrevételeket. A képzeletbeli eredménytáblára tekintve, őszinte örömmel nyugtázhattuk, hogy munkánk gyümölcse beérett, hiszen a Népdal kategóriában elhoztuk a második helyet, míg Mai dalban megnyertük a versenyt. A díjátadót a Szironta Csengettyű Együttes két vállalkozó szellemű leányának álomszép népdal éneklése aranyozta be, méltó rangot adva a ceremóniának és a tekintélyt parancsoló méretű nyereményeknek, a hatalmas tortáknak és a gusztusos gyümölcstálaknak, melyek gazdagságukat tekintve minden díjazottnak megelégedésére szolgálhattak és még a lelkes közönség is falatozhatott belőlük.
A sok ötletelés, a készülés, a közös próbák és maga a dalverseny megmutatta az éneklés közösségformáló erejét: nemcsak kollégiumon belül hozott létre és erősített meg kapcsolatokat, hanem kollégiumok között is. Ezen kívül olyan képességeinket fejlesztette, amelynek más helyzetekben is hasznát tudjuk venni.
Az így szerzett élmények ereje már aznap este is éreztette hatását, de abban is biztosak vagyunk, hogy ez a csapat jövője szempontjából meghatározó lesz!
Kedd délelőtti vendégünk, Meszleny László, az esztergomi Szent Adalbert Képzési, Lelkiségi és Konferencia Központ igazgatója ismét olyan helyzetek elé állított bennünket, amelyekben nem mozgunk otthonosan, amiben kényelmetlenül érezzük magunkat, amiben akár bonyodalmakba is keveredhetünk, de ugyanakkor nagy szükségünk van rá, hogy nagyközönség előtt is el tudjuk mondani: mivel foglalkozunk, mi haszna van kutatásainknak, mire fordítjuk a ránk költött adóforintokat, miért jó, ha hazánk a tudományok terén is a kiválóságra törekszik. A médiatréning két részre különült: az elsőben útmutatást kaptunk arról, hogy hogyan kell kamerák előtt viselkednünk, mit és hogyan kell, illetve nem kell mondanunk. Előadónk széles körű tapasztalataiból merítve további hasznos tanácsokkal látott el minket a média nyújtotta lehetőségek hatékony fel- és kihasználásával kapcsolatban. Az együtt töltött délelőtt második felében két – önként jelentkező – kollégistánknak adatott meg a lehetőség, hogy egy játékinterjú során kipróbálják magukat. Úgy gondolom, hogy kívülállóként is igen sok következtetést lehetett levonni a két, olykor kínos témákat is érintő beszélgetésből. Szerencsénkre Meszleny László nem sietett, így ebédre is velünk tudott tartani, valamint azt követően is még órákon keresztül sokunkkal beszélgetett.
Az elmélyült beszélgetés során hamar elröpült az idő, így máris a délutáni programokra hívó csengőszóra lettünk figyelmesek. A résztvevők nem egyenesen a Kölcsey házba mentek: ismét elkészült néhány faragott pad, amelyek Lezsák Sándor által történt felavatására és Bagi Ferenc atya által történt felszentelésére a plenáris előadásokat megelőzően került sor.
Az avatást követően a hallgatóság Bíró Zoltán népi mozgalomról tartott nagyjából egyórás eszmefuttatásában mélyülhetett el. Őt Szövényi Zsolt, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium főosztályvezetője követte, aki az új felsőoktatási törvény mögött húzódó koncepciót vázolta fel. A plenáris blokk következő vendége Nyitrai Zsolt, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium infokommunikációs államtitkára volt. Előadásában szóba került, hogy a jövőben digitalizálnák a Lakitelken őrzött, rendszerváltást megelőző és a rendszerváltáskori fényképeket, dokumentumokat, plakátokat annak érdekében, hogy a közelmúlt történeti emlékei minden magyar számára elérhetővé váljanak. Az államtitkár a mintegy 200 fős hallgatóság előtt a kormányzat kihívásairól, a fejlesztési minisztérium szerepéről, az új szemléletű vagyongazdálkodásáról, az infrastrukturális beruházásokban játszott szerepéről, valamint a magyar informatika múltjáról, jelenéről, és jövőjéről beszélt. Zárásként a ’89-es román forradalom alatt, Balogh László és stábja által készített, a TV-ben soha be nem mutatott dokumentumfilmet tekintettük meg. Döbbenetes, hogy milyen körülmények uralkodtak ott és akkor, és hogy a filmes csapat hogyan volt képes meghatározó jeleneteket rögzíteni, olykor saját életük kockáztatásával.
A vacsorára ezúttal nem az étteremben, hanem a szabadban került sor: bográcsban pörköltet főztek, kemencében pedig kenyérlángost sütettek számunkra a Népfőiskola konyhásai. A falatozás észrevétlenül csapott át a Bíró Zoltán vezette utazásba, mely végigvezetett minket azokon az irodalmi remekműveken, amelyek valamilyen módon a borról szólnak – felkészítve mindannyiunkat Cey-Bert Róbert, a Gasztronómiai Világszövetség korábbi elnökének a magyar borokról tartandó előadására. Az étkezési szokások pszichoszociológiájának mesetere képzeletbeli repülőre ültetett bennünket, majd együtt berepültük hazánk meghatározó borvidékeit. Így jutottunk el a jelenbe, ahol Keresztes József kunsági boraiból kóstolhattunk meg hat mintát. A szabad ég alatt együtt töltött órákat nótázással és a tábortűz melletti beszélgetéssel zártuk, majd a csapat nagy része átvonult a bárba, ahol a zene elhalkulásáig ment a tánc és a társalgás.
A szerda reggel harmadjára ért többünket néhány óra alvás után. Fejeinket azonban nem lógathattuk, hiszen már reggel 9-től figyelnünk kellett kollégistatársaink, Komáromy Attila, Várnagy Zsombor, Csedreki László és Rácz Márk tízperces előadásaira, akiket velünk együtt hallgatott végig Kocsis Éva, a Lánchíd Rádió szerkesztő-műsorvezetője. Ő azért érkezett Lakitelekre, hogy valamit átadjon nekünk a rádiós interjúhelyzetek fortélyairól. Lendületes prezentációja maga volt az élő példa arra vonatkozóan, hogy hogyan kell egy témát tömören, röviden, érhetően, élvezetesen, a figyelem felkeltésével és fenntartásával előadni. Mondandóját követően arra kért minket, hogy egy kis papírra írjuk fel a nevünket és azt, hogy mivel foglalkozunk, majd álljunk be egy körbe. Előkapta a diktafonját és mindenkivel készített egy kb. 2 perces mini-interjút – így mindannyian megkaptuk a lehetőséget, hogy legalább egyszer, az éleshez nagyon hasonló szituációban is megnyilvánulhassunk.
Ebben a helyzetben ért el minket a szabadegyetem utolsó programja: a záró kör. Ez alkalommal állva mondtuk el érzéseinket és nem sorban haladtunk, hanem akinek mondandója akadt, az magához ragadta a szót. Személyes hangvételű hozzászólások, köszönő szavak, őszinte megnyilvánulások tették bensőségessé az utolsó, közös háromnegyed óránkat.
Kettőnk számára az ebéd még nem következhetett, mert Kocsis Évi megkért minket, hogy beszélgessünk a Kollégiumról és a fiatal értelmiségi nemzedék felelősségéről. A beszélgetés a Lánchíd Rádió Kulissza c. műsorában volt hallható 2011. július 8-án. A felvétel a lenti lejátszó sáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.
Az interjút követően megebédeltünk, majd némi beszélgetés után összepakoltunk és búcsút intettünk a Népfőiskolának.
Ismét valaminek a végére értünk, lezárult egy újabb szakasz, mely ugyanakkor a következőnek a nyitánya is egyben. Képzeletbeli puttonyunk roskadásig megtelt élményekkel és emlékekkel. Az együtt töltött öt nap során érezhető volt az az érési folyamat, amelynek következtében mindannyiunk között feszülő, láthatatlan szövet még sűrűbbé vált, elszakíthatatlan köteléket képezve.
A hálószövést nem is olyan sokára, szeptember végén folytatjuk!
Kristófné Gungl Rita és Kristóf Péter
a Szent-Györgyi Albert Kollégium szervezői