Vámbéry Ármin Kollégium negyedik hétvégéjének beszámolója

A Lakiteleki Népfőiskola által 2024-ben indított Vámbéry Ármin Kollégium negyedik  hétvégéjére ezen év október 11-13 között került sor. A mostani alkalommal Üzbegisztán állt a  középpontban. Péntek este a nyitóelőadást Péri Benedek tanár úr, az ELTE BTK Orientalisztikai Intézetének Igazgatója, a Török Filológiai Tanszék vezetője tartotta, Özbegisztán és az özbeg kulturális örökség magyar felfedezői címmel. Előadása igen tartalmas volt, a köztudatban „mindössze” Vámbéry Ármin és esetleg még Stein Aurél él Közép Ázsia  kutatójaként, de amint kiderült számunkra is, kettejükön kívül még számtalan hazánkfia folytatott tudományos kutatásokat az egykori Selyemút ezen szakaszán, mindamellett sok  egykori hadifogoly szellemi örökségét is ismerjük ebből a térségből. A kezdő napot a Boldog Ceferinóról, a cigány szentről elnevezett Kollégium tagjaival zárta a Vámbéry Kollégium egyre inkább családiassá váló munkaközössége, egy közös lecsó-vacsorával. Mint az eddigi összes  alkalommal, a szervezők most is különös figyelmet fordítottak a különböző tematikájú kollégiumok tagjainak közös programjaira, ezáltal lehetővé téve az informális, interdiszciplináris fejlődést is. 

Szombati napon reggel kilenctől Sárközy Miklós tanár úr, a Károli Gáspár Református  Egyetem docense, történész, iranista nyitotta a napot, előadásának a címe: A Fergána völgytől  Bukharán át Khorezmig - a mai Üzbegisztán identitása és kulturális centrumai. Üzbegisztán a  maga körülbelül 37 milliós lakosságával a legnépesebb közép-ázsiai ország, és a népesség  növekedése nagyon intenzív. Emellett etnikailag igen tagolt, hiszen önmagában már az üzbég  nyelv is – a mostani formában beszélt türk nyelvek jó részéhez hasonlatosan – igazából a 19. században született meg, a rengeteg különböző nyelvjárás közül egy központit, ez esetben a  taskentit nevezték ki hivatalosnak, és államilag szervezve utána ezt terjesztették országszerte.  Így az ország lakosságának 85%-át kitevő üzbég etnikum országszerte erős lokális identitással  rendelkezik, főleg a nagyvárosok, Szamarkand, Taskent, Bokhara, Ürgencs stb. környékén. A  második legnagyobb közösség a tádzsik, ami valójában a perzsa nép és nyelv sztyeppei  változata, ők inkább az ország keleti részein élnek, sok esetben kétnyelvűek, mindkét nyelvet  anyanyelvi módon, készségszinten használják. A harmadik legnagyobb etnikai csoport a  karakalpak, ők az ország nyugati felében autonóm státust élvező tartományban élnek, erős  kazak és üzbég kisebbséggel. Az etnikumok mellett szó esett a beszélt nyelv írott formáját  meghatározó ábécékről, amely egészen a szovjet korszak megerősödéséig arab betűket használt  (az iszlám imahelyeken továbbra is), aztán 1938-ig latin ábécé volt a hivatalos, utána 1992-ig cirill, jelenleg mindkettőt egymás kiegészítéseként használják. Sárközy tanár úr előadásának  harmadik vonala a 19. századtól napjainkig tekintette át dióhéjban az üzbég politikai  változásokat. 1865-ben orosz hódoltság alá került a Khívai Kánság és a Bokharai Emirátus  egyaránt, mely vazallusi lét az orosz polgárháborúig tartott. A cári oldal vereségével a rövid  ideig függetlenséget élvező türk államalakulatok betagozódtak az 1924-ig regnáló  Szovjetunióba, amelyből 1991-ben szabadultak ki. 2016-ig Iszlám Karimov elnök vezette az  országot, utána egészen napjainkig reformkorszakot élhet meg az ország. 

Ezen előadás kiváló alapot teremtett a következő, angol nyelven tartott előadásnak, amit  Sardor Rakhmonov és Touronbek Kodirov üzbég egyetemisták tartottak, akik Magyarországon  végzik mesteri szakos tanulmányaikat a Stipendium Hungaricum programban, nemzetközi  kapcsolatok szakirányon. Uzbek youth, marriage and family, tehát Üzbég ifjúság, házasság és  család címet viselő előadásukban bemutatták otthoni szociális viszonyaikat. A közép-ázsiai  országban erős patriarchizmus uralkodik, a közéletben jogi egyenjogúság van a nemek között,  családi életen belül a férfié a döntő szó, az apáé és/vagy a nagytatáé, a család belső életét a nők  rendezik. Általában 21-23 éves korukban házasodnak a fiatalok, házasság után első vagy  legkésőbb második évben társadalmi elvárás a gyermekvállalás. A párválasztás gyakran a  szülők feladata, a leendő házastársak beleegyezésével. A családi élet igen harmonikus olyan  szempontból, hogy több generáció él egy háztartásban, házasság előtt sosem alapíthatnak a  felek saját háztartást. Törvények nem tiltják a nők munkavállalását, azonban a nők 40%-a  dolgozik hivatalos munkahelyen, a családfő feladata a család anyagi szükségleteinek a  biztosítása. A válás társadalmilag nem elfogadott, nagyon jól meg kell indokolni és jogilag igen  hosszú eljárás engedélyeztetni. A gyermekvállalások száma 1991-ig folyamatosan nőtt, aztán  egy hanyatlás következett be – mely összefüggésbe vonható az addig szovjet rendszerben  fennálló szociális struktúrák, létbiztonság megszűnésével – majd a 2016-ban kezdődő  reformokkal ismét nőni kezdett a gyermekvállalási kedv, mely népességnövekedés a mai napig  szakadatlanul tart. Az állam erőteljesen támogatja a családalapításokat, lehetővé teszi, hogy a  kisgyermekes családanyák a gyermekeik közelében tudjanak dolgozni, valamint jelentős  juttatásokkal bátorítja a gyermekvállalásokat. A két előadó, huszonnégy éves egyetemista  mindketten házasok, egyiküknek már egy kislánya is született. Sardor és Touronbek előadását  egy harmadik üzbég tanuló, a PhD tanulmányait Hazánkban végző Gavkhar Turaeva követte,  The social role and recognition of older people and women in Uzbekistan, tehát Az idős férfiak  és nők társadalmi szerepe és elismertsége Üzbegisztánban című előadásával. A fiatal,  háromgyermekes családanya szavai nyomán a résztvevők megtudhatták, hogy Üzbegisztánban az öregek igen mély tiszteletben részesülnek minden fiatalabb ember részéről.  A nyugdíjrendszer és az öregotthonok hálózata teljesen kiépült országszerte, azonban  társadalmilag nem elfogadott az idős szülőket öregotthonba küldeni. A koros emberek komoly  szerepet töltenek be a családban, elsősorban is ők a hagyományok továbbadói, éltetői, a  gyermekek nevelésében és háztartásban is segédkeznek, valamint jelentős élettapasztalatuknál  fogva mindig értékes tanácsokkal látják el a fiatalabb nemzedékeket.  

Ebéd után következett Alisher Navoi 15. századi üzbég (amit korabeli néven Európában  csagatájként ismertek, a mongol utódállam neve nyomán) költő és gondolkodó mellszobrának  leleplezése. A műalkotás Lantos Györgyi szobrászművész keze munkáját dicséri. Az esemény  házigazdája Lezsák Sándor volt, a Hungarikum Liget alapítója, a Magyar Országgyűlés  alelnöke. Külön meghívottként tiszteletét tette az Üzbegisztánból érkezett Avazkhan  Tadjikhanov, a Kulturális Minisztérium első miniszterhelyettese, egy népes üzbég delegáció  élén, valamint Aybek Shakhavdinov, az Üzbég Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott  nagykövete Magyarországon. Sztáray Péter biztonságpolitikáért felelős államtitkár úr pedig Külgazdasági és Külügyminisztériumot képviselte. A szoboravató után az összegyűltek  átmentek a Gálfalvi terembe, ahol a Vámbéry Ármin Kollégium tagjának, Ujvári Sándornak a  fotókiállítási megnyitója következett. Street view along the Silk Road, magyarul az Utcakép a  Selyemúton című kiállításon Üzbegisztánban készült művészfotókat csodálhattak meg az  ünneplők. Gülar Fedai, a TURKSOY Kulturális és Művészeti Osztályának szakértője köszöntötte az embereket.  

A hivatalos rendezvények után Agócs Gergely, immáron nemzetközi szinten is elismert  etnográfus, népzenekutató lépett színre Dunának, Amu-darjának egy a hangja nevű előadásával.  Művész úr bemutatta összehasonlító tanulmányait, minek során a Kárpát-medencében gyűjtött  népdalok és a Közép-Ázsiában, az Amu-darja és a Szir-darja közén fellelt népdalok között  keresett és talált párhuzamokat. A magyar népzenekincset a téma máig egyik legnagyobb  kutatója, Bartók Béla, három fő csoportba osztályozta: az A csoportba tette az ereszkedő  dallamú népdalokat, a B csoportba az emelkedő dallamúakat, a C csoport pedig  összefoglalóként szolgált azon népdalok számára, amelyeket előző két csoportba már nem  tudott beilleszteni. A kuruc szabadságharcig az ereszkedő dallamú népdalok dominálták a  magyar népművészetet, utána történt váltás az emelkedő dallamúakra. Agócs Gergely mindkét  csoportba illeszkedő népdalokra talált párhuzamokat Közép-Ázsiában, sok esetben szinte egy  az egyben megegyező dallamokkal. Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy a magyar és az  üzbég népzene, ha nem is azonos, de azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló zenei alapból táplálkozott az idők folyamán. Előadása igen látványosnak és szó szerint hangzatosnak  bizonyult, révén a felhozott párhuzamokat vetített videókkal és hangfelvételekkel prezentálta.  A zenei fővonal mellett szélesebb összefüggéseket is bemutatott, néprajzi, etnikai területekre  kiterjesztve előadása tárgyát. 

A szombati nap lezárásaként a Kollégium tagjai szűkebb körben az 1987-es, A sánta  dervis című történelmi kalandfilmet tekinthették meg. A Vámbéry Ármin életén alapuló  magyar-üzbég koprodukciós alkotás a neves orientológusnak a Khívából Bokharába vezető  útját és annak magyarországi fogadtatását dolgozza fel. A közép-ázsiai életkörülményeket,  viseleteket, fegyverzetet, útviszonyokat alapvetően hitelességre törekvően mutatja be, ellenben  a konkrét történelmi események bemutatása terén engedményt tesz az élvezhetőség rovására,  ugyanis a valóságban Vámbéryt nem leplezték le Bokharában, és igazából Iszhak mollah sem  volt könyvtáros. 

Vasárnapi nap az eddig megszokottakhoz hasonlóan ökumenikus istentisztelettel és  szentmisével kezdődött. A hétvége második napján két előadó nyitotta a sort, a Vámbéry Ármin  Kollégiumban már korábban is ismert Somfai Kara Dávid, etnográfus, orientológus, valamint  vele együttműködésben, őt kiegészítve Sántha István szociálantropológus. Iszhak mollah  nyomában című, YouTube videómegosztó portálon is közzétett kisfilmjük nyomán beszéltek  Vámbéry Ármin hűséges társáról, valamint a megemlékezésére tett lépések üzbegisztáni  fogadtatásáról. A muzulmán hittudós Khívától Isztambulig kísérte hűséges munkatársként a  Kollégium névadóját, aztán innen már eljött Magyarországra. Az 1860-as években érthető  módon hatalmas közéleti és tudományos szenzációt jelentett egy akkor csagatájnak, Vámbéry  által meg egyszerűen tatárnak nevezett üzbég tudósember jelenléte Budapesten. Később nem is  tért haza, hanem az országban maradt, és itt folytatta tanulmányait, kutatásait. Ő fordította le  korabeli üzbégre Arany János: Rege a csodaszarvasról című költeményét (ezen fordítást Somfai  Kara Dávid írta át mai üzbég irodalmi nyelvre, és László Gyula régészprofesszor rajzaival  illusztrálva a három verziót együttesen a lakiteleki Antológia Kiadó adta ki) valamint magyarra  fordított üzbég népmeséket. A Dunántúlon, Velence község református temetőjében áll a sírja,  ami felújítása után valóságos zarándokhellyé nemesedett. Sántha István és Somfai Kara Dávid  Üzbegisztánban, azon belül is Karakalpaksztán tartományban jártak Iszhak mollah ottani  kultuszának az erősítése érdekében, sikerült is elérniük, hogy egy mecsetet róla neveztek el, ezt  magyarázó táblával kiegészítve. Előadásuk során kiemelték, hogy sok más keleti néphez  hasonlatosan az üzbégekkel is zökkenőmentesebben ment az egyeztetés, együttműködés, hogy  egy üzbég elődre hivatkoztak, könnyebb volt a helyiekkel személyes kötődést kialakítaniuk.

A második, és egyben utolsó előadást a Lakiteleki Népfőiskola egy korábbi, keleti  tematikájú kollégiumának, a Mándoky Kongur István kun származású orientológusról,  néprajzosról elnevezett Mándoky Kollégium korábbi tagja, Lancendorfer Antal gyógyszerész  tartotta. Előadásának az Aral-tó katasztrófája címet választotta. Lépésről-lépésre bemutatta,  milyen kisebb részt éghajlati, döntő részt emberi folyamatok járultak hozzá, hogy Közép-Ázsia  legnagyobb tava eredeti területének kevesebb mint 8%-ra zsugorodott össze. Az előzmények  az ötvenes években kezdődtek, mikor a szovjet pártvezetés úgy döntött, hogy Üzbegisztán a  Szovjetunión belül a gyapottermesztésért lesz felelős, mely célt sikerült is elérni, az ország  hosszú ideig a világ első számú gyapotexportőrévé nőtte ki magát. Ennek ára viszont az volt,  hogy az addig az Aral-tó két fő ellátásának számító folyót, az Amu-darját és a Szir-darját  annyira ellátták öntözőcsatornákkal, hogy eredeti vízhozamuknak töredékét tudták a tóba  juttatni. A vízfogyás viszont csak a jéghegy csúcsát jelentette, jelenti az Aral-tó elfogyásával  beálló ökológiai katasztrófának. A szikesedés ellen rengeteg tartósítószerrel, vegyi alapú  anyagokkal próbálták a rendkívüli vízigényű gyapotot ellenállóvá tenni a szárazságnak és a  sónak, amely anyagok a talajba jutva bekerültek az ökológiai körforgásba. További súlyos  probléma, hogy az Aral-tó egyik szigetén a Szovjetunió biofegyver-fejlesztő üzemet épített,  ahol különböző betegségek, pestis, lépfene és hasonló halálos járványok katonai célú  felhasználásával kísérleteztek. A SZU felbomlása után bezárt üzemben maradt halálos mérgek  a vízfogyás és ezáltal páratartalom csökkenése, hőmérséklet növekedése révén egyre nagyobb  és gyakoribb homokviharok miatt pedig szétszóródtak. Jelenleg legalább ezen viharokat  próbálják megakadályozni az üzbég és türkmén kormányok faültetési programmal, de a tó  megmaradt nyugati része így is kiszáradásra van ítélve, esetleg az északi oldal maradhat meg  ideig-óráig. Lancendorfer Antal előadása részletesen leírta ezt a szomorú folyamatot.

Összegzésképp megállapítható, hogy a Vámbéry Ármin Kollégium negyedik alkalma  során a résztvevők sokoldalú betekintést nyerhettek az üzbég kultúrába, történelembe,  tanulságos, tudományos és mégis könnyed módokon egyaránt, ezzel is segítvén kiterjeszteni a  magyar stratégiai célként kitűzött keleti nyitás politikai, gazdasági, kulturális céljait.

Írta: Konnát Árpád